Sziasztok,
ma egy nagyon küzdelmes életű lányzó életébe nyerhettek betekintést. Miért kezdett el futni, mi hajtja, miért csinálja? Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, hogyan küzdötte le azokat?
Annamarival a múlt pénteki éjszakai “nénis” futáson ismerkedtünk meg. Fényképről már be tudtam azonosítani, de döbbentem, mennyire magas lányzó, mennyire vidám, mennyi Élet van benne. Abszolút elüt a környezetétől… bocsi, Annamari, azt hiszem, Te is tudod, hogy nagyon különleges vagy.
Futás közben aztán kiderült, hogy járt az El Camino-n. Hogy heti 50 kilométereket fut, mellette biciklizik, úszik és közben ugye nem mellesleg dolgozik és gyermeket nevel. A Váci utcánál pedig páran fültanúi lehetetünk annak is, mekkorát reccsent a térde… én ilyet még nem hallottam korábban, esküszöm…
A Futás után aztán bepillantást nyerhettem az Életébe egy oldalon keresztül amit ír, illetve olvashattam a Zarándoklatáról is. Nagyon érdekes írás. Furcsa valakinek a legbelsőbb gondolatairól olvasni, szinte hátborzongató…. Annamari mindent leírt, mindent, ami a fejében járt a Nagy Úton.
Érdekes személyiségnek gondolom, érdekes a története, sokan tanulhatunk belőle. Ezért is gondoltam, megkérem, írjon nekünk magáról…
Kérlek, fogadjátok sok szeretettel Annamari írását Annamariról….
**********************
Nehéz helyzetben vagyok.
Ági megkért, hogy írjak magamról, a futásról, sportolási szokásaimról. Napok óta gondolkodom mit is írhatnék én Nektek. Nem vagyok ultrafutó, nem futok hetente sok száz kilométert, nem tudok beszámolni Nektek arról sem, hogy milyen egy 12 órás ultra versenyt lefutni, mert én sem tudom. Teljesen átlagos, hétköznapi életet élek, nevelem a kisfiam, dolgozom és esténként a futásommal riogatom a lakókörnyezetemben élőket.
Évek óta
hosszútávokat futok, mert ez a szenvedélyem. A futók élete nehéz és bizony nem fáklyásmenet. Kedves Futótársam valószínűleg ezt már Te is tudod.
Viszont, amit cserébe kapsz az valami olyan dolog, amit az aki ki sem próbálta, soha nem fogja átélni. És ez a Te jutalmad! Mert mentálisan és fizikailag sokkal jobban érzed magad, kiváló a közérzeted, nagy az állóképességed, melynek pozitív hatásait nem csak a sportban érzed, nem függ a hangulatod attól, hogy kint milyen az időjárás, megtalálod a szépet egy egyszerű hétköznapon is. Semmi másra nincs szükséged csak akaraterőre, kitartásra, alázatra és a két lábadra, cserébe megváltozik az életed és egy csodálatos utat járhatsz be, melynek a végén egy teljesen más ember leszel. Egyáltalán nem bonyolult! Nézzük nálam, hogy is működik ez a gyakorlatban.
A futással eltöltött éveket alapvetően két részre osztanám. A betegségem előtti és a betegségem utáni időszakra. Emlékszem arra a napsütéses kora tavaszi délutánra, amikor ültem az íróasztalnál, pötyögtem valamit a laptopomon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, lezártam azt és lementem FUTNI. Így utólag azt mondom teljesen olyan villanás volt, mint amikor Forrest elindult. Csak futottam, csak futottam, csak futottam. Hajszoltam magam és a kilométereket, utamat nem kevés sérüléssel kikövezve. Aztán 2013. legelején megváltozott valami. Egy rutin orvosi vizsgálat után azt mondták lehet, hogy soha többet nem sportolhatok, hosszútávokat és ilyen intenzitással pedig a jövőben egészen biztosan nem fogok tudni teljesíteni. A kezdeti néhány napos pamut tréning gatyás, kanapén fetrengős depit felváltotta a cselekvés. A fájdalom egyébként sem hagyta, hogy ne foglalkozzak vele, mert fokozatosan jött, míg végül egyre elviselhetetlenebb lett. Egy nyüszögős, konyhakövön töltött, átvirrasztott éjszaka után döntöttem el, hogy küzdeni fogok csak most nem a futópályán. Kitűztem a célt.
Fölkászálódtam a padlóról, hívtam az orvosomat és végig csináltam a kezeléseket. A családomon kívül talán, ha öt ember tudott a küzdelmemről. Teltek a hetek a kezelésektől egyre gyengébb lettem, viszont a jobb lábamban a fájdalom térdtől, bokáig folyamatosan arra figyelmeztetett, hogy küzdenem kell. Nem adhatom fel.
Futásom tavasz elejére a nullára redukálódott, de sikerült magamban folyamatosan ébren tartanom a céljaimat és én győztem! Amikor azt mondták, hogy futhatok ez elsőre kimerült 200 méterben, majd 400 méter séta következett, fokozatosan egyre többet és többet tudtam futni, és viszonylag hamar elértem az első 5 kilométeremet, majd május végén már félmaratont futottam rá három hétre pedig Kékes csúcsot. A régi önmagamhoz képest gyalázatos idővel, de végre megint azt csináltam, amit a legjobban szerettem.
Meggyógyultam, ismét futottam, de a lelkem nagyon fájt, kezdtek a hullámok összecsapni a fejem magánéleti, munkahelyi, és egyéb problémák miatt. Ha gondolkodni akartam vagy megoldást kerestem egy problémára, akkor mindig a hosszútávfutásokba menekültem, órákon át futottam, míg végül kifutottam magamból vagy rájöttem a megoldásra. Most ez már nem volt elég, éreztem azt, hogy egyedül kell lennem, és ehhez el kell mennem, ki kell lépnem a hétköznapokból.
Így vágtam neki ez év júliusában az El Camino-nak. Zarándoklatra mentem önmagamért. Abban a fizikai állapotban, amiben indultam ez az önszivatás magasiskolája volt. Sétáltam néhány száz kilométert Leon és Fisterra közt, hogy alapigazságokat letisztázzak magamban azért, hogy tovább tudjam folytatni az életem. Az El Camino nagyon sokat segített abban, hogy embereket, érzéseket, dolgokat könnyebben el tudjak engedni. A Camino az egész életemet változtatta meg, ahogy a betegség is, volt élet a zarándoklat előtt és kezdetét vette egy új utána. Én lepődtem meg a legjobban, hogy a kettőnek mennyire nincs köze egymáshoz. Teljesen máshogy állok dolgokhoz, az egész életszemléletem megváltozott. Rettenetesen nehéz évem volt.
Figyelmem fokozatosan és észrevétlenül fordult a triatlon felé. Egy-egy hosszú futás után nagyon jól esett a regeneráló úszó edzés, bringázni pedig mindig is szerettem és végül azon kaptam magam, hogy triatlon edzésterveket irogatok, szakirodalmat olvasok. Körülbelül két éve foglalkoztat egy teljes Ironman táv teljesítése. Jelen állapotomban a fél táv teljesítése a reális célkitűzés. (1,9 km úszás, 90 km bringa és 21,1 km futás). Önmagában egyik táv teljesítése sem lenne kihívás a számomra, hisz külön-külön álmomból ébresztve is képes lennék bármelyiket teljesíteni, így együtt viszont kellő motivációt ad nekem a mindennapokra. Tisztelettel, alázattal és figyelve a testem jelzéseire készülök hétről-hétre lelkiismeretem szerint. Ma már nem viszem túlzásba a sportolást, heti 40-50 km-t futok, télen 80-100 km körül bringázom (görgős edzés), és heti egyszer úszom 1800-2500 méter között. Januártól próbálok hetente kétszer lejutni az uszodába, a tavaszi maraton előtt picit növelni a heti lefutott kilométerek számát, tavasztól pedig amikor csak tehetem, majd a szabadban bringázni. Fölmerül jogosan a kérdés, hogy mennyi időbe telik mindez, hogy van e lelkifurdalásom édesanyaként a gyerekemmel szemben? A válasz igen, van és nem is kevés. De sokkal nagyobb lenne, ha egy belefásult, idegbeteg, görcsös, iskola-háztartás-munka háromszögben élő édesanya lennék. A futóedzések kivétel nélkül késő este vannak, este nyolc és éjfél között, télen a bringa egyszerű, mert görgős edzéseket végzek otthon, uszodába többnyire együtt járunk a gyerekkel. Tavasszal a bringázást igyekszem összekötni olyan kirándulásokkal, ahol van lehetőségem egyedül 1-2 órára meglógni vagy kora hajnalban.
És, hogy válaszoljak a kérdésre: Miért futok? Azért futok, hogy folyamatos, engem életben tartó kihívás elé állítsam a testem és az elmém, azért futok, hogy érezzem, hogy igazán élek, azért futok, mert szeretek egyedül lenni, mert egy antiszociális, szőke copfos, odamondogatós, manó vagyok, a küzdelemért futok. Van a hosszútávfutásban egy pont, amikor elhagyom az engem körülölelő világot. Ez az a pont, amikor megindul a küzdelem, az elmém és a testem közt, akkor amikor a tüdőm szinte kiszakad, amikor az agyam folyamatosan azt közvetíti, hogy állj meg, állj meg, majd hirtelen valami átkapcsol, átjárás kezdődik egy másik világba, megszűnik a hétköznapi értelemben vett valóság elérek egy olyan világba, ahol tudom azt, hogy ha akarom bármire képes vagyok. És ez a siker, olyan siker ami csak az enyém.
Ha változtatni szeretnél akkor tedd meg ezt most, mert csak a ma az egyetlen megfelelő időpont. Nem holnap, nem hétfőn, nem január 1-én, nem a következő hónapban, mert a holnap egyáltalán nem biztos.
Túl vagyok három térd operáción, több ezer lefutott kilométeren, jártam a poklokat és voltam felhőtlenül boldog. Jelenleg készülök a Róma maraton lefutására, a Félironman teljesítésre, és tervezem a következő Camino-t, amit teljesen más szellemben fogok járni, mint az előzőt.
Ha nekem sikerült, bárkinek sikerülni fog!
Ölelés,
Annamari
*****************************
— with Annamária Szőcs.
Kommentek