„Mekkora mázlink van, hogy Dávid csak lebénult!”
Papp Csaba az a futósrác, akit szinte minden verseny mezőnyében megtalálsz. Általában vidám társaságban, a Suhanj! futói között, ahol több jó lélek versenyeztet meg egy-egy kerekesszékbe kényszerült kisfiút, lányzót. Csaba hosszú éveken át fiát, Dávidot kísérte, aki hol handbike-al, hol tolószékben ülve vett részt a kisebb-nagyobb futóeseményeken.
2 éve azonban minden megváltozott… Dávid egyszer csak kiszállt a versenyből.
Csaba fia, Dávid 2 éves korában, 2006-ban egy autóbaleset következtében tolószékbe került. Az autót a kisfiú édesanyja vezette, ketten ültek a defektet elszenvedett gépkocsiban, amikor a szerencsétlenség történt. Dávidnak a gerince tört el, édesanyjának a gerincén kívül szinte minden egyéb csontja, testrésze. A fiú és anyja is Miskolcon gyógyultak, Csaba és Dávid egy éven át éltek a kórház közelében kialakított Ronald Házban, onnan látogatták a hosszabb rehabilitációt igénylő feleséget, édesanyát.
Dávid mellkastól lefelé bénult le, anyukája a mai napig nem tud problémamentesen járni, élni a mindennapjait.
Pető óvoda, kezelések, a férfi tartotta a lelket a családban munkája mellett. Rengeteg teher és felelősség hárult rá hosszú éveken át.
Dávid teker, Csaba fut
2010-ben találkozott Csaba a SUHANJ! Alapítvány munkásságával. Az Alapítvány sportolásra ösztönzi a fogyatékkal élőket, ehhez biztosít anyagi-, emberi segítséget. Rengeteg futóversenyen indulnak csapatokban, vannak gyerekek, akiket kerekesszékben tolnak, vannak, akik magukat hajtják a fent említett handbike-kal. Létrehoztak egy látás- és mozgássérültek számára kialakított akadálymentesített edzőtermet, szeretnék, ha a fizikálisan hátrányosabb helyzetű gyerekek is átélhetnék a mozgás örömét, ha részt vehetnének sporteseményeken. Kovács Patrícia színésznő és férje, Gusztos Péter hozták létre az Alapítványt. Csabáék látva lelkes munkájukat és a kis patronáltak boldogságát, úgy döntöttek, beszereznek Dávidnak is egy handbike-ot és belevágnak közösen ebbe az új, izgalmas kalandba.
Dávid bár mellkasát nem érezte, karjait, kezeit képes volt használni, de lustább kisfiúként nem szívesen hajtotta magát a handbike-ban. Nem szeretett edzeni, de versenyezni a csapattal nagyon. Apukája, akkor még 130+ kilósan mellette, Dávid miatt kezdett el futni, hogy ne másnak kelljen kísérnie fiát. Olyan tempóban és olyan távon, ami még Dávidnak is megfelelt.
Évente 6-7 nagyobb városi futóversenyen indultak eleinte, majd később már kisebb vidéki versenyeken is részt vettek együtt, 7-10 kilométeres távokon, lassan, de a versenyek hangulatának teljesen átadva magukat. Életük szerves részévé vált a futás, hosszú éveken át minden versenyen ott voltak a SUHANJ! csapatával, emblematikus páros lettek Ők.
2 éve, 2017-ben Dávid egy fertőzés és végül szívmegállás következtében, 13 évesen döbbenetesen váratlanul elment. Éjszaka aludt el, édesanyjánál volt épp, szülei ugyanis egy évvel korábban elváltak. Váratlanul ért a halála mindenkit, senki nem volt felkészülve rá.
Dávid péntek éjjel hagyta el családját, vasárnapra Csabával nevezve voltak egy budaörsi futásra, ahol 3 futó, köztük apja is 7-7-7 kilométeren át tolták volna a fiút felváltva. Ez lett volna Dávid első félmaratoni távja. Csaba fia halála után 1,5!!!nappal végülis úgy döntött, végigtolja az üres kerekesszéket a vállalt távon…
Később többször gurult még üresen az a szék. A férfi továbbra is tolta, mintha még mindig benne ülne a számára legfontosabb személy. Később a széket letette, más gyerekeket kísér azóta, de Dávid is vele van, a pólóját díszíti fia fényképe minden egyes versenyen.
Csaba az elmúlt két évben mozgásba ölte bánatát. Elkezdett gyorsabban, fókuszáltabban, jobban futni, Dávid halálának 2 éves évfordulóján pedig teljesítette élete első maratonját. Megszabadult 40 felesleges kilótól tudatos étkezéssel és továbbra is ott van abban a csapatban, ahová a kisfia miatt kezdett el járni… Ott a helye. Két kisebb futóversenyt neveztek el azóta Dávidról. Szentendrén és Szegeden. Az Apuka természetesen mindig ott van. És – bár csak egy fénykép és emlékek formájában, de – mindig elkíséri Őt mindenhová fia is.
Tegnap beszéltem telefonon Csabával, kicsit félve kerestem meg, nem tudtam, mennyire érzékeny még a téma, szabad-e szaggatnom a mély sebeket. Csak sejtéseim voltak apa és fia kálváriájáról, de a teljes történetet nem ismertem.
Csaba nagyon készségesen mesélt nekem. Azt mondta, szeret Dávidról mesélni, örül, ha beszélhet a fiáról.
Telefonbeszélgetésünk alatt hangzott el a fent idézett mondat: „Mekkora mázlink van, hogy Dávid csak lebénult!” Őszintén gondolta ezt az Apa, aki a baleset utáni miskolci év alatt látott több kisgyereket végleg elmenni.
Aztán Dávid is elment… hamarabb, mint kellett volna, érthetetlen gyorsasággal. De hagyott örökül valamit az édesapjának. A mozgást. A futás szeretetét. Ráadásul mindezt… egy tolószékből.
“15 éve ma volt a legszebb napom,
2 éve alszom rémálmom.
Várom hogy ébredjek,
Foghassam újra a kezed,
Vágyom hogy érintsem hajad,
Lássam arcodon mosolyodat,
Kísérjem rögös utadat,
Veled éljen meg minden napodat.
Lássam hogy szédíted a lányokat,
A tanulás nélküli jeles dolgozatokat,
Érezzem mekkora benned az akarat,
Ahogy legyőződ az akadályokat.
De tudom hogy jobb most neked,
Nem kínoz többet az életed,
Szabad vagy, és gondtalan,
Boldog Születésnapot Kisfiam. “
2019. 10.19. Dávid születésnapjára
Kommentek