Tamás 44 éves családapa Bodajkról, négy – mára már felnőtt – gyerekkel és egy igazi vaslédivel az oldalán. 3 éve ismerem, kis futó közösségünk oszlopos tagja Ő. Erika, a felesége jelentkezett pár éve az egyik Balatont kerülő csapatunkba, Tamás abban az évben még csak kísérőként tartott velünk. Már akkor megtapasztalhattuk végtelen segítőkészségét, lelkesedését, de ott még nem tudhattuk, mennyire kitartó és szívós, eltökélt és precíz. Ezen tulajdonságai nem csak a munkahelyein segítették előremenetelét, hanem az elmúlt években kitűzött sporttal, életmódváltással kapcsolatos céljainak elérésében is. A szemünk láttára alakult át, vált egyre karcsúbbá ( esküszöm, mindig picit magasabbnak is tűnik, mikor találkozunk 😀 ) , a pályán egyre magabiztosabbá és gyorsabbá. Ő az egyik legtürelmesebb ember, akit ismerek, legalábbis ami az edzéseit illeti, embert így pulzuskontrollozni én még nem láttam. 😀 Végtelen fegyelem jellemzi az elmúlt pár évét, edzővel fut és nem emlékszem olyan esetre, hogy előírt kilométert, nyújtást, akármit Ő kihagyott volna. Erre biztos rá fog cáfolni, de én az ellenkezőjét elképzelni sem tudom. 😀
Van ugyanis egy Nagy Álma. Nem kapkod, nem siet a felé vezető úton. Hozzáértő segítséggel halad előre, szépen, lassan, TÜRELEMMEL. Ego hátratesz, alázat, kitartás legeslegelőre pakol. Én hiszem, hogy ezzel a hozzáállással ez az egykor 130 kilós srác egyszer még egyedül is körbefutja majd a Balatont. 😉
Olvassátok szeretettel Tamás történetét.
2011 – a gyerekekkel
” Sportmentes életemre az alábbi szókapcsolatok voltak a legjellemzőbbek:
4 gyermekes apa, 1,5 doboz cigi/nap, jó hideg sör, remek kaják 🌮, ~130 kg, napi 10-12 óra munka, Playstation, sakk.
2011 nyarának végén aztán 36 évesen, mintegy 18 év kihagyás után fogtam a kezembe újra labdát. Kamaszként kézilabdáztam, gondoltam, ideje újra elkezdeni valamit mozogni, a korábbi, jól ismert mozgásforma adta magát. Súlyosan alábecsültem azonban a fenti tényezők nem túl támogató hatását a teljesítményemre nézve. Az erőnlétemmel kapcsolatban meg kellett állapítanom, hogy az, hát, nem nagyon van. 🤔
Még ugyanebben az évben, október 1-től beléptem a NEMDOHÁNYZÓK táborába is. Istenem, de jó döntés volt!
A bajnokság végén pedig komoly elhatározásra jutottam: életmódot váltok. FUTNI kezdtem.
Télen is menni kell
Az első távom 550 MÉTER volt (jól látjátok, nincs elírás, nem hiányzik sem a tizedesvessző, sem a kilo előtag a mértékegységből). Megküzdöttem érte, kicsit belehaltam. Akkoriban még olyan céljaim voltak, hogy akár 3 percnél többet is képes legyek a kézilabda pályán tölteni.
A futással párhuzamosan az étrendemen is változtattam, drasztikusan csökkentettem a szénhidrátot és lassan, de biztosan ledobtam közel 30 kg-ot az elkövetkező években. Ebben a törekvésemben a feleségem, Erika támogatása szükségszerű volt, nagyon hálás vagyok neki, hisz sokszor annyi félét főzött nekünk, ahányan voltunk.
2012 év vége felé Eri bejelentette, hogy ő futna egy félmaratont ( Erika azóta többszörös maraton teljesítő és tavaly megcsinálta a klasszikus ironman távot is a nagyatádi versenyen – a szerk.). Be is neveztünk a Keszthelyi KiloMéterek nevű versenyre, melyet következő évben, tavasszal tartottak. 2013. májusában tehát megvolt életem első teljesített versenye/félmaratonja, csodálatos volt – bár emlékszem, hogy a táv felétől a mosoly nem volt teljesen őszinte az arcomon. 😀
Keszthelyi Félmaraton
Aztán jött még több félmaraton, félmaraton mánia, majd egy sikertelen SPAR Maraton kísérlet – fejben nem voltam még kész rá és azt hiszem a tempóm is gyenge volt. Tanultam belőle.
2015 decemberében egy porcműtéten estem át, februárban kezdtem újra “futni”. Egy óriási élménnyel és remek sportemberek ismeretségével lettem ebben az évben gazdagabb az Ultrabalatonon, a FutAnyuk és Apuk személyében. Azóta több versenyen találkoztunk és igyekszünk minél több közös programot szervezni, jó volt látni az összetartozást, az összetartást, örülök, hogy most már én is a csapat része lehetek.
Abban az évben a legnagyobb teljesítményem a 2016. novemberi 2 nap alatt 3 részletben teljesített maratoni táv volt.
2016 december eleje óta edzővel készülök a NAGY ÁLOM megvalósítására. Az UB-n ugyanis elkezdett erőteljesen motoszkálni bennem, hogy körbe kellene szaladni egyéniben ezt a tavat. Mivel elég jó kombinációs készséggel áldottak meg az égiek (és sakkos múlttal is rendelkezem 😀 ) hamar összeraktam, hogy ez saját fejem után nem fog menni.
Kellett a segítség. Egyrészt a szaktudás, másrészt az a valaki, aki bátorít és a visszajelzéseivel táplálja az önbizalmamat.
Kellett egy EDZŐ. Moós Gergővel végül egy évet dolgoztunk együtt, Ő indított el az úton.
Elkezdtük építeni az alapokat, lassú, monoton, unalmas kilométerek… nem egész egy év alatt egész jó állóképességet sikerült összerakni (sikerült felébreszteni valamit a kézilabdás gyermekből).
Egy év elteltével egy állapotfelmérés után az Ensport teljesítmény diagnosztikáját végző Majkut Dalmával folytattam tovább a munkát.
A sokszor nagyon kemény, mégis változatos edzésekkel apró kis változásokként éltem meg a fejlődést. Dalma edzésekre adott visszajelzései segítettek átlendülni a holtpontjaimon és menni tovább az úton.
Az első látványos siker a Garda Félmaraton volt 2017 őszén, ahol körülbelül negyed órát javítottam az addigi legjobb időmön.
Aztán fél órával gyorsabban teljesítettem novemberben Siófokon a 2 nap alatt 3 részletben lefutott maratont, mint egy évvel korábban.
Közben elkezdtünk erősíteni is az Ensport csapattal. Olyan izmokat találtam Szandi és Dalma edzései után (durván tudtak fájni), amiknek fogalmam sem volt a létezéséről.
Aztán haladtunk tovább… Kitűztük a következő célt: MARATON tavasszal!!!
A tempófutások igen gyengén mentek – voltak kétségeim, hogy mit merjek bevállalni, ráadásul jöttek a sérülések is – szerencsére nem húzódtak sokáig. Volt IT szalag, térdhajlító (többször is), boka, derék, meg még mittudomén…
A rendszeres, következetes és egész testet átfogó edzések hatására azonban valami átbillent.
Több évre visszanyúló negatív súly rekordot értem el és olyan csodákat éltem át az edzések közben, amit még soha.
Könnyednek éreztem a mozgásom és az órám is alátámasztotta a változást – sokkal lassabban kúszott felfelé a pulzusom. Imádtam a futásokat a nyomokban még érezhető combsérülés ellenére is!
Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy felkészültem, köszi Dalma, jöhet a 42K.
Hogy izgultam-e? Rohadtul! Hogy voltak-e kétségeim? Nem, mert abszolút felkészültnek éreztem magam.
2018.04.22 Bécs – Az első maratonom
2018 április Bécs
Óriási terveim voltak. Mindent elterveztem fejben. Reggelenként vizualizáltam a futást, a frissítést, a célbaérést – minden összeállt.
Rajtzóna, várakozás, agyalás, rengeteg ember… eltartott vagy fél órát amire átléptem a rajtvonalat.
A távot 5 km-es blokkokra osztottam, ezeken belül pedig a gél és sótabletta adtak még mérföldköveket. Zselé 40 percenként, só 50 percenként.
Az első ötös blokknál viszonylag sűrűn voltunk, de sikerült egy olyan csoportba keverednem, ahol kb az én tervezett 7 perc/km tempómban haladtak. Néha picit gyorsabban, majd enyhén lassulva, de tartottuk a ritmust.
A frissítőnél ivás, sapka vizezés, mosakodás.
A népsűrűség csökkent a következő ötösre, de még itt is minden OK volt, bár azt éreztem, hogy az 5 órán belüli befutó elég merészen hangzik… kezdett egyre melegebb lenni.
A következő frissítésnél Dalma “víz – izo – víz” utasítását “sapka – fej – nyak” mosakodási procedúrával egészítettem ki és alkalmaztam végig. Nem hagytam ki egyetlen frissítőt sem legyen az akár standard frissítő állomás, vagy csak a meleg miatt extra kihelyezett vízvételi lehetőség.
A meglepetés Futanyu küldöttség többször szurkolt útközben (fogggalmam sincs már, hogy melyik kilométereknél), ami veszett jól esett.
13 kilométer után elkezdett enyhén emelkedni is az út és a pulzusom… lassítani kellett… nehezen láttam be (kellett hozzá vagy 3-4 kili) de el kellett engednem az 5 órát. Kénytelen voltam meghozni a döntést: ha ebbe a dög melegbe be akarom fejezni életem első maratonját, akkor emelkedőn (bármilyen enyhe is) séta és a pulzust nem engedhetem laktátküszöb fölé.
Rengeteget rágódtam, hogy mi legyen, vegyesek voltak az érzések… sőt talán inkább úgy mondanám, hogy a szív és az ész küzdött. Az ész természetesen nem tudott korábbi tapasztalatokat előrántani a memóriából, így a biztonságra törekedett. A szívem vitt volna, de a testem jelzéseit az agyam vette és győzött a biztonság, a túlélési ösztön, vagy a fene tudja micsoda – kimerítő volt, de talán nem is annyira fizikailag (a hőség persze a téli felkészülésnek nem volt része, sőt ez a vizualizációból is kimaradt 😀 ), hanem fejben – a sok agyalás. Rengeteg dologra van ideje az embernek ilyenkor. Vártam a falat – nem jött – lehet, hogy túl óvatos voltam és nem hajtottam ki magam. Egyszerűen nem mertem, nem tudtam mi marad a végére. Hát maradt.
35 kilométer után mintha kezdtem volna összeállni fejben… érdekes érzés volt. Határozottan jobban éreztem magam – nem zavart annyira a meleg és azt hiszem, itt már biztos voltam benne, hogy végigmegyek.
Pár száz méterrel a cél előtt várt a csapat… már Eri is ott volt (egy órával előbb végzett, mint én – nagyon büszke vagyok rá).
Tapsolt mindenki és a speaker magyarul köszöntött. Beértem, megcsináltam. Vegyes érzésekkel, sok tapasztalattal – maratonista lettem. Sokat agyaltam azóta is, sokakkal beszélgettem és arra a következtetésre jutottam, hogy akármilyen is lett és biztosan lesz ennél sokkal jobb, gyorsabb, gyaloglásmentes, meg mittudomén, de akkor is ez volt az ÉN ELSŐ MARATONOM!
Kellenek a célok, a kihívások. És ezek nem egy verseny idejére szólnak, hanem a felkészüléstől kezdve a kapott tapasztalatok későbbi felhasználásáig az egészről!
Örülök, hogy ezt átéltem.
A következő lépések a fentiek feldolgozása, tanulságok levonása, új cél megfogalmazása voltak. Megszületett a gondolat, hogy ezt ismételni kell. Beszélgettünk többekkel melegről, rutintalanságról, stb – de ezek csak a körülmények. Ezektől függetlenül, vagy ezekkel együtt akartam valami számomra elfogadhatót produkálni.
Szuper volt a felkészülés… remek szakmai támogatást kaptam Dalmától. Az edzések soha nem voltak unalmasak, részt vettem éppen tervbe illő edzőversenyeken, voltam edzőtáborban a Magas-Tátrában, kizavart terepre is, erősítettem, nyújtottam, a maraton előtti hetekben pedig olyan könnyedén futottam, hogy magam is alig hittem…
Csodás előjelekkel érkeztünk meg Erikával Veronába két nappal a második maratonom napja előtt, majd vasárnap reggel tökéletes futóidőben (4-10 °C, napsütés, enyhe szellő) vártuk a rajtot.
Éreztem, hogy nagyon jó állapotban vagyok, mindent elterveztem – fejből tudtam a szinttérképet, az alkaromra felírtam a frissítési tervet és a részidőket – biztos voltam benne, hogy az 5 órás maratont semmi nem veheti el tőlem.
Egy darabig Erivel futottunk együtt, aztán következett valami, amit valahol talán vártam, de legalábbis tudtam, hogy benne van a pakliban.
Elkezdtem érezni a bal lábamat. Volt már ilyen többször, fel is voltam rá készülve, de egyre rosszabb lett és amikor a jobb lábam is elkezdte, már tudtam, hogy ez nem a jól ismert – agyam által – generált ál-fájdalom. Vagy ha az, akkor sokkal erősebb…
A versenyt végigkocogtam, 30 perccel futottam ugyan jobbat a bécsi maratonnál, de a lábammal valami nem volt rendben. IT szalag. Terápia: hengerezés, nyújtás és gyulladáscsökkentő, ha kell.
Verona óta sok minden történt… A kedvenc siófoki verseny sérülés miatti sztornózása ugyan nem esett jól, de ott már biztosan tudtam, hogy jó döntés volt a lemondás. A testem aztán több sérüléssel is jelzett, amiket nem igazán értettem nagyon sokáig. Mindezekkel természetesen nem az együttérzésre gyúrok, hanem arra hívnám fel a figyelmet, hogy a testünk kommunikál és nekünk meg kell értenünk! Nálam a gyógytornán, manuálterápián, erősítéseken és most a futómozgás elemzésen begyűjtött információk rakták össze a puzzle-t. Dalma ezekből állított össze speciális erősítéseket, ami segít a további sérülések megelőzésében. És hogy mire is megy ki ez az egész? A fejlődésre, a változásra, az egészségre, a kikapcsolódásra… A következő állomás idén decemberben a Valencia maraton. 🙂
Hát itt tartok most, van még dolog bőven. 😀
Ezúton köszönöm Erinek és a gyerekeknek, hogy elfogadták a célhoz vezető, nem éppen rövid és nem egészen nyílegyenes utamat. A rossz hír nekik, hogy folyt. köv. 😀 , a jó viszont, hogy a futkározásból mindig biztosan hazajövök, de a korábbi énemet a 130 kg és a 1,5-2 doboz cigi oda vitte volna, ahonnan nincs visszaút… Örülök, hogy a legfentebb említett szókapcsolatok nagyja már a múlté. A 4 gyerek természetesen marad 😀 , de az apjuk talált jobb szenvedélyt magának, egészség, mozgás formájában.
Köszi a szurkolást mindenkinek – mozogjon ki mit szeret!!!
Tamás”
Kommentek