Dezső Sándorról és ügyes családjáról korábban már olvashattatok itt. Akkor arról szólt a fáma, hogyan adott le a család 4 tagja összesen 92 kilót. Igazi összefogás eredménye volt ez a fantasztikus siker. A szülőket, Hildát és Sándort azóta teljesen be is szippantotta a futás világa. 🙂
Most Sándor írását olvashatjátok majd egy másik nem mindennapi teljesítményről…
Tavaly év végén, Karácsony másnapján Sándorunk barátjával nekivágott a VérCse nevű 100+ kilométeres teljesítménytúrának, mely Tatabányáról indul és Oroszlányig tart a Vértesen, Gerecsén át, 2590 szinttel. A szintidő minden alkalommal változó: az indulásuk napján ez 21 óra 36 perc volt. El is lövöm gyorsan a poént 🙂 : Sándor – Béla barátjával együtt – végül szintidő előtt bőven célba ért és ezzel a teljesítménnyel 54 éves főhősünk a legidősebb teljesítő lett… 🙂
Olvassátok szeretettel ennek a komoly, 101 kilométeres kalandnak a részleteit. 🙂 Szívből gratulálunk Nektek, fiúk! 🙂
A Dezső család 3 éve
Megjött a kedvem arra, hogy a következő év májusában kipróbáljam magam egy amatőr futóversenyen (aszfalton eleinte), és innen nem volt megállás, elkapott a közösségi futások hangulata, beszippantott a gépezet.
Szépen, tudatosan építkezve növeltem a távot, gyorsulni kezdtem, de egyre kevésbé vonzott az aszfalt és a terepfutás szerelmese lettem. Szerettem volna kipróbálni magam terepen versenykörülmények között is.
Sok szép élménnyel a hátam mögött, tudomást szereztem az instant teljesítménytúrák világáról, köztük a még teljesen új Medvés-körről Nógrád megyében (aki nem ismeri ezt az útvonalat, tervezze be a 2018-as programjába, mert szívélyes emberek lakják a vidéket, csodás tájak tarkítják és egy viszonylag zökkenőmentesen teljesíthető 63 km-es túra a Karancs-Medves vidékén). Tavaly novemberben ez volt az első hosszabb teljesítményem, Béla barátom társaságában. Itt ismerkedtem meg a QR kódos beolvasás rendszerével, de okos telefonom még nem volt, nagyon távol állt tőlem (még most is) ennek a túratípusnak a technikai háttere. Bélára azonban tudtam támaszkodni, ő a tájékozódásban is jobb nálam (remélem, mindenben azért nem… 😀 ).
A fokozatosság elvét követve idén tavasszal jött a Vérkör (erről már korábban beszámoltam) 77 km-es távja, ezúttal egy másik futócimborával, Nordzsoval.
Ekkor ígértem meg magamnak, hogy a lejtőn nincs megállás. Enyém lesz a VérCse is ( 101,7 km Szint: +2590m, – 2770m – a szerk. ) !
Már egy hónappal ezelőtt menni akartunk, szintén Béla barátommal. Sajnos munkahelyi problémák miatt az első terv meghiúsult. Béla ígérte, hogy visszatérünk rá és pár nappal ezelőtt el is jött a pillanat, hogy Bélus újból feltette a kérdést: akarunk menni? Habozás nélkül igent mondtam. Kapóra jött a két ünnep közti szabadság, tudtam, hogy így lesz időm regenerálódni, de az időpont kiválasztásában Csipiék bandázós köre is motivált bennünket, bár nagyon szerettünk volna azon is részt venni, de még ennél is jobban szembe találkozni velük valahol a Vértesben.
Szerencsésen alakult az új időpont, hiszen kevés időm, mindössze 2 napom maradt a stresszre, amiben egyébként baromi jó vagyok. Nem maradt lehetőségem szétizgulni magamat, csak annyi, hogy a felszerelésemet ráérősen összekészítsem. A korábbi határozott „igen” válaszom után aztán pakolászás közben vagy százszor tettem fel magamnak a kérdést, kell ez nekem? Felkészültem én erre? És ha igen, honnan tudom, hogy eljött az idő? Még most is kiráz a hideg, ha az indulásunk előtti percekre gondolok: minden bátorságom elszállt a Turul madár tövében.
A két előkészítő nap tevékenyen telt, a karácsonyi együttlét miatt jól tudtunk egyeztetni a családommal. Elterveztük az oda- és hazaszállításunkat, a frissítést a gyerekeimmel, többször egyeztettünk Bélával is és amíg ő depózott az útvonal mentén (előző nap kevésbé feltűnő helyekre elhelyezett frissítő csomagokat lakodalmi mennyiségben), én telefont töltöttem, gps track-et töltöttem le, pakolásztam. Döbbentem állapítottam meg, hogy többszöri szanálás után is közel 3 kilós lett a futóhátizsákom. Túl soknak tűnt (és az is maradt).
Indulás Tatabányáról – Béla és Sándor
Terv szerint, éjfél előtt becsekkoltunk az indulóponton. Közvetlen indulás után rövid szakaszon komoly lejtő következett. Noha gyakorlott fejlámpás esti futó vagyok, nagyon észnél kellett lenni. Négy szó jut eszembe arról, mi várt ránk az első 50 kilométeren: hideg, sötét, sár (baromi sok sár) és szint. Emelkedő és lejtő. Nem kevés.
Sok emlékem nincs erről a szakaszról, Vértestolnára viszonylag könnyedén odaértünk. Következett a Gerecse TV-torony, megettük az első szendvicset, Béla fényképezett, én pedig itt estem el először és szerencsére utoljára is, nagy baj nem történt. A tempónk az előzetes tervekhez képest sokkal gyengébbre sikerült, de ismerve a következő kilométereket, a lejtőtől javítást reméltünk, főleg úgy, hogy itt egy szakasz aszfalton vezet. A hideghez lassan hozzászoktunk, bár megálláskor és a magaslatokon nem telt el 20 másodperc és dideregtem, mint egy kutya. Nagy meglepetésünkre olyan mostoha körülmények következtek, hogy nemhogy javítottunk volna, inkább rontottunk a tervezett időnkön. Bokáig jártunk a sárban. Nagyon kevés olyan leveles rész volt, ahol az avar segített volna a futásban. Héregen a temetőnél Béla depózásának köszönhetően jóízűen falatoztunk. Célba vettük a Bányahegyi csekkpontot. Itt több esetben láttuk vadak világító szempárjait, hallottuk a csörtetésüket, de félelem nem volt bennem. Egyedül biztosan nem indulnék útnak, de Bélával simán vettük az akadályokat. A Bányahegyre vezető utat leküzdve elértük a 3. csekkpontot, csont nélkül beolvastuk a kódot.
Érkezés Szárligetre
Annyi mindenünk volt ekkor, hogy a következő depónál Bélus az arra járó turistáknak banánt, almát, kólát osztogatott. A karácsony jegyében. Itt megint bokáig jártunk a sárban. Elérkeztünk a Mária-szakadékhoz, megint találkoztunk pár turistával. Egész jó állapotban voltam, köszönhetően a korábbi frissítésnek. Csont nélkül értük el Zsigmond-követ, viszont a hátunk közepére nem hiányzott a 2×80 méteres kitérő a csekkponthoz. Várgesztesen meglátogattuk a helyi egységet, a tulajok nagy örömére bokáig sárosan. Kávé, sör után robogtunk tovább.
Kőhányásig viszonylag gyorsan leértünk, ismét dagonyában. Irány Mindszentpuszta! Itt minimálisan jobbak voltak a viszonyok, bár emelkedővel folytatódott az utunk. Már vártuk a találkozást a Vérkörös bandázókkal, ami össze is jött, méregettük egymást, vajon ki van jobb állapotban. Itt akár futható is lett volna egy szakasz, de a Csáky vár környékén az útra dőlt fák enyhén akadályoztak minket. A K-S kereszteződésig jól haladtunk, kocogtunk, aztán ismét elő kellett venni a fejlámpákat. Gondoltunkba a Géza-pihenő emelkedője lopta be magát, ezt még valahogy le kell küzdenünk! Béla brutálisan kereste a térerőt, meg is találta. Haladás tovább. Sár. A futótempó lassan feledésbe merült, gyakorlatilag miattam. Tudtuk, hogy beérünk szintidőn belül, én nem akartam kockáztatni egy esetleges sérülést. Béla, mondanom sem kell, ment volna. A Dobay-kútig simán elértünk, a legnagyobb problémát egy fél méter magas partoldal jelentette, amit le kellett küzdeni a becsekkoláshoz. Még egy kis gyaloglás, ami már nagyon hosszúnak tűnt.
A célbaérkezés pillanata, a megérdemelt hölgykoszorú 🙂
Tanulságként annyit tudok mondani, hogy ahogy a frissítést, a tempót meg kell tervezni, úgy meg kell tervezni a regenerálódást is. Nekem ez elég lassan megy. Jelenleg is a sebeimet nyalogatom. 🙂 Most biztos nem futnék még 500 métert se.
Köszönetet mondok a családomnak, akik mindenben mellettem állnak, Bokor Bélának, aki nélkül nem sikerülhetett volna, valamint a Vérkör csapatának. Köszönöm a rengeteg biztató szót a Facebook-os követőknek! Boldog újévet kívánok mindenkinek! Aki szeret egy picit túrázni, természetet járni, induljon el! Nem kell elmenni a világ végére, itt van nekünk a Vértes, Bakony, Gerecse. 🙂 “
Dezső Sándor
2017.december vége
Kommentek