Berlin Marathon 2017
Az egész azzal kezdődött, hogy egy átlagos hétfő délelőtt felhívott Gusztos (Gusztos Péter – Suhanj Alapítvány, a szerk. 🙂 ), hogy nem lenne-e kedvem részt venni a Suhanj csapattal a Berlin Marathonon? És hogy ezt esetleg most el tudnám-e dönteni, mert 2-ig nevezni kellene 😊 Szóval azt nem állíthatom, hogy előre elterveztem ezt a maratont, inkább úgy fogalmaznék, hogy oltári nagy szerencsém volt, óriási lehetőséget kaptam.
Mert terveztem én külföldi maratont, folyamatosan nézegettem helyszíneket, de a megvalósításig nem jutottam el. Idén meg aztán pláne nem akartam maratont futni, mert a 6 órás volt a fókuszban az őszre, az volt a célverseny.
Most hát mégis úgy alakult, hogy 2 héttel Velence után maratont futhattam.
Pénteken hajnalban indulunk a Suhanj csapattal. Kisbusz, utánfutó, 9 ember, 3 handbike – nem egyszerű a logisztika, de minden megy szépen, zökkenőmentesen és olajozottan, ami számomra kész csoda ennyi embernél.
A Csapat
Péntek este érünk ki Berlinbe, felvesszük a rajtcsomagot, chipet, rajtszámot, karszalagot, körberohanunk az expón, elfoglaljuk a szállást és kb mindenki ki is dől gyorsan.
Szombaton Breakfast Run, ez egy reggeli átmozgató futás, a Schloss Charlottenburgtól indulunk, jöhet boldog-boldogtalan. Elkocogunk az Olimpiai Stadionig, igazi örömfutás ez, a futáshoz sok köze nincs, nagy a tömeg, mindenki fotóz, fotózkodik, haladni nagyon nem lehet. Sajnos nem akadálymentes, így a 3 fiú nem jöhet velünk. Pedig fantasztikus élmény, ahogy befutunk (sétálunk) a stadionba, teszünk egy kört, majd kimegyünk a szabadba. A reggeli bőséges, mindenki annyit eszik, iszik, amennyit nem szégyell, toljuk a fánkot és szerzünk szép piros tornazsákot. 😊 Megszületik a mondás, miszerint „mindenki boldog és porcukros”. Viszünk a fiúknak is vásárfiát, naná.
Hazametrózunk – vagy HÉV-ezünk, vagy vonatozunk, a csoda tudja, Van vagy 30 vonal Berlinen keresztül-kasul, elképesztően átlátható mégis az egész, és gyors és hatékony és tiszta és pontos. És akadálymentes.
Görkoris Maraton egy nappal korábban
Estére programunk van, a berlini nagykövetség szervez a kint élő és/vagy a versenyen induló magyarok számára egy tésztapartit, ahol a Suhanj számára gyűjtenek adományokat. Ahogy utazunk a követségre, belefutunk a görkorisok mezőnyébe. Egészen elképesztő, szombat délután a görkorcsolyásoké az utca, ők teljesítik a maratoni távot, kicsit módosított útvonalon, de majdnem ott, ahol másnap majd mi fogunk futni. Hihetetlen sebességgel haladnak, félelmetes a kívülálló számára.
Az esti esemény szervezője Kovács István, Kokó, aki maga is fut másnap és aki sokszor támogatta már a Suhanjt is különböző módon. Az én sztárom mégis a követség szakácsa, aki annyira komolyan vette a feladatot, miszerint sportolóknak főz a verseny előtti napon, hogy megvette a Runners World legfrissebb számát, és abból állította össze a tésztaparti menüjét. Hát, az utolsó morzsa is elfogyott, a palacsinta szerintem kb két szempillantás alatt. Az este végén megcsodálhatom a kivilágított Brandenburgi kaput, és meghallgathatom a követség épületének igazán kelet-európai történetét.
Nem sokat alszunk, én rettenetesen izgulok a maraton miatt. Futottam már ekkora távot, mégis izgulok, szeretnék jót futni, szeretném jól érezni magam közben, és megnézni a várost is alaposan, ha már körbetekergem.
A rajt a Reichstagnál van, nem messze a céltól, a Brandenburgi kaputól. Már a csomagleadásnál elhagyom a többieket, más a rajtszámunk, máshol hagyhatjuk a csomagunkat, a fiúk pedig jóval korábban elrajtoltak már.
A német precizitás itt is érvényesül, kb fél perc, míg leadom a csomagom, a wc-re már sor áll, de az is fegyelmezetten halad, így nem késem le a rajtot. Vagyis azért majdnem mégis, mert annyira türelmesen várakozom a rajtzónámhoz vezető sorban, hogy majdnem későn érek be, de végülis még hallom a visszaszámlálást, és innen alig 10 perc, míg áthaladok a kapun 😊 A rajtzónában végig mindenhol a szétdobált meleg ruhák, amelyekben várakoztunk – itt ez a szokás.
Elindulunk, hidegrázás, sírás és csepergő/szitáló eső. Nincs hideg, de esik, nem jó, de nem is túlságosan zavaró.
A szemem sarkában meglátom a 4 órás iramfutókat, és eldöntöm, megyek velük, ameddig tudok. Jó lenne tartani a tempót kb a feléig, annak örülnék.
De a 45 ezres tömeg áthúzza a számításaimat, az ide-oda cikázástól, terelgetéstől egyre többen kerülnek elém, és bár a tempót tartom, kb a 7. kilométernél szem elől tévesztem őket.
Az első 20 kilométer egy csodás utazás, jól érzem magam, jól haladok, 5.40-5.50-es tempót tartok. Élvezem a szurkolást, itt tényleg végig állnak szurkolók a pálya mellett, iszonyú sok zenei pont van. A kedvencem a szívdobbanást idéző dobos, aki egy felüljáró alatt ül, és mindenkit tapsra (és engem sírásra) késztet. A 13. kilométernél felismerem a környékünket, mármint a szállásunkat, ez jó érzés, hazai pálya.
A frissítőpontokon van egy kis tumultus mindig, de nem vészes, rengeteg önkéntes, adják, mondják, és szurkolnak. A kedvenceim az egyenruhába bújt (tűzoltó? polgárőr?) fiatal srácok és lányok, velük sokan fotózkodnak is. Naná, hogy Peti, a fiam jut róluk eszembe, naná, hogy ezen is meghatódom. A szőke fejével, kék szemével nem is tűnne ki közülük. 🙂
Rengeteg frissítőpont is van, az elején kb 4 kilométerenként, aztán sűrűbben. Viszont nincs mindenhol minden, azaz van, ahol csak víz van, inni és mosakodni, de nincs pl banán. És ez lesz a vesztem, meg a hülye fejem, mert 20-nál és féltávnál is jól vagyok, erős vagyok, és különben is csak egy gél van nálam, azt hiszem hát, hogy ráérek még frissíteni. Nem eszek, csak iszok, vizet, mert az isot nem ismerem, attól félek, hogy meghajt. Így aztán borítékolható, hogy 23-nál szépen megborulok. Klasszikus: hidegrázás, szédülés, gyengeség. És a saját hülye fejemnek az elátkozása.
Elvonszolom magam 25-ig, ott eszek banánt, a következő ponton betolom a gélt, iszok rá jó sokat, és megyek tovább, igyekszem összekaparni magam.
30 kilométernél 3 óra az időm, nem rossz, de tudom, hogy lehetne jobb is. Itt nagygenerált tartok, wc-zek, eszek, iszok isot (már minden mindegy alapon) és elindulok. Lassúnak érzem magam, de futok, és nem állok meg sehol, a frissítőkön sétálok csak, amíg betolom a banánt, vizet, isot, egy helyen teát. Valahol kapunk valami gél féle dolgot, azt is megiszom két részletben. Érzem már a lábaimat, az ízületeimet, de csak annyira, amennyire kell. Kicsit görcsöl is a bal lábam, de nem vészes, lehet a hidegtől is (az eső valamikor elállt, miután háromszor leáztatta rólam a rajtszámot).
És amikor újra úgy érzem, hogy belesétálnék, egyszer csak valaki mögöttem megszólal magyarul: Hajrá Suhanj! Megáll bennem az ütő, azt hiszem, utolértek Editék, akik kb fél órával mögöttem rajtoltak. De nem, egy ismeretlen lány mosolyog rám, kék Ultrabalaton mezben, rajtszám nélkül, és csacsog, hogy ő ott volt tegnap este a követségen, és nagyon megörült nekem, és hogy jön velem egy kicsit, ha nem baj, mert ő itt gyűjt energiát, és nem versenyez, mert annyit még nem futhat, csak egy kicsit velünk tart. Kb 5 kilométerig jön velem, vagy tart a hallucinációm, mert még mindig nem vagyok benne biztos, hogy valóságos volt. De a legjobbkor jött, az egészen biztos, mert tartom vele a lépést, jó a ritmus, futok és fogy a táv, és amikor ellép mellőlem, már 35 körül vagyunk, na onnan meg aztán már csak nem fogok belesétálni?!
Jönnek sorban a frissítők, a zenei pontok, a szurkolók végig, egy nagy zajos fieszta ez, egy igazi futófesztivál, ahol én vagyok a sztár, meg az a másik 44999 hülye, aki itt szenved valahol a mezőnyben. Meglátok egy táblát, elviszem magammal, ami rajta áll, ez lesz a mantrám a hátralévő kilométereken: „Erős vagyok. Meg fogom csinálni. Nincsenek k…tt határaim.” Egész jó ritmusa van, jól lehet rá lépkedni.
37, 38, 39. Valahol itt jön a következő szürreális érzés: egyszercsak felbukkan MÖGÜLLEM a 4 órás iramfutó. Fogalmam sincs, hogy került mögém, én nem láttam őt, valószínűleg történt vele valami, ami miatt lemaradt. Egészen biztos, hogy nem 4 óra alatt ért bele, de ezzel is jó darabig elvagyok, amíg emésztgetem a látványát.
40, 41. Tudom, hogy mindjárt vége, lassan elönt az endorfin, de ami jön, arra nem vagyok felkészülve. Elhagyjuk a 41-es táblát, még egy kicsit futunk tovább egyenesen, de gyanúsan ismerős a környék, befordulunk a sarkon és ott a célegyenes, a Brandeburgi kapu és ez olyan csodálatos és felszabadító érzés, hogy nem tudok nem sírni, vigyorgok, de patakzik a könnyem, a szurkolók tombolnak, de tényleg, és körülöttem látom, hogy mindenki valamilyen katarzist él át, és azt akarom, hogy sose legyen vége, hogy futhassunk még, hogy benne maradhassunk a pillanatban, de közben meg is táltosodunk és loholunk a kapu és a cél felé, és nincs már fájdalom, fáradtság, csak öröm és boldogság.
Beérek, az időm pontosan ugyanannyi, mint a 6 óráson volt ekkora távnál, 4 óra 20 perc. Lehetnék csalódott, de nem vagyok, eszméletlenül boldog vagyok, egy fantasztikus versenyen futottam egy csodás városban, kaptam egy olyan élményt, amit soha nem fogok elfelejteni. Ott lesz majd az érem is emlékül, amit a nyakamba akasztanak.
A levezetés már a szokásos, gyors átöltözés, mert nagyon hideg van, megkeresem Editéket, fotózkodunk, élménybeszámolunk, és szép lassan hazatotyogunk – a maratonistákra jellemző jellegzetes mozgással.
Este még belefér egy közös pizzázás, másnap pedig indulunk haza. Hogy fogunk-e még futni együtt? nem tudom, de remélem. Hogy fogok-e futni még külföldön? Mindenképp, mert csodás élmény. Hogy visszamennék-e újra Berlinbe és a maratonra? Bármikor, gondolkodás nélkül.
Kommentek