A történet valamikor a 90-es évek elején kezdődik…
Egy alig 10 éves kiskölök, aki a jászárokszállási gimnázium futópályájával szemben lakik, sokáig csak bámulja a szemközti terepet, majd addig nyaggatja a szüleit, mígnem azok leviszik egy edzésre. Jól ott is ragad. 🙂
Az első 5 évben a fiú csak a tájfutásra koncentrál, aztán ’96-ban elhatározza, hogy fut egy félmaratont. Akkoriban 16 év volt a korhatár, de Ő bízott benne, hogy ezt nem veszik szigorúan, hiszen a verseny szeptember elején volt, Ő meg a 16-ot a hónap végén töltötte…
Terveinek megfelelően edzett, szívós kis kölök volt. Majd augusztus 20.-án bekerült a fül-orr-gégészetre, ahonnan egy hétig a kórteremből sem engedték ki (tüszős-tályogos mandulagyulladás). Mikor végre hazamehetett, már csak 4 nap volt a hőn áhított versenyig. Az az érem, amit ezen a versenyen kapott a kissrác, a mai napig költözik vele, bárhová is megy…
A futás megmaradt szerelemnek. A fiú szerette, amit csinál. 19 éves korában azonban egy versenyen arra lett figyelmes, hogy egy hegymenetben valami hatalmasat reccsent a bal térdében. Basszus. Hosszas orvosi vizsgálatok és sarlatánok közreműködése mellett kiderült, hogy elég nagy a baj. Egy sportkarrier, egy porc. Kettétörtek. (Legyen elég erről annyi, hogy akkor még volt sorkatonaság, és a srác “E” besorolást kapott, csak ezen egy orvosi lap alapján… 🙁 )
A fiatalember ezután a “nagyfaluba”, Budapestre költözött, ahol munkát és feleséget vállalt (ha ezt a Futóstrucc elolvassa, akkor lesz nekem nemulass 😀 ). Mindenféle sporttevékenység abbamaradt és a szilfid, karcsú 63 kilogrammos versenysúly előbb 83 kilogrammra (kb. 3 hónap alatt), majd a hosszú évek során 96 kilóra gyarapodott.
A következő sokk 2011 decemberében érte az akkor 31 éves családapát.
Kislánya törött lábbal feküdt otthon, és amikor megpróbálta ölbe venni, akkor valami megpattant a derekában. Mintha meleg teát öntöttek volna rá… A lábai nem bírták el, így csak négykézláb tudott kikúszni a szobából. Majd 2,5 óra stabil oldalfekvés után megérkezett a mentő. István kórház. Neurológia. 4 napig csípőtől lefelé bénaság. Ezek olyan pofonok voltak, amitől picit más irányba terelődött az élet…
Heti rendszeres foci
Munkahely váltás következett és heti egyszeri rendszeres foci. A férfi ekkor már nem lihegett, amikor hazaért (első emelet) és a súlygyarapodás is megtorpant. Majdnem mindenhová bringával járt. És tagja lett egy amatőr focicsapatnak is (köszönöm HMSE).
2014-ben ismételt munkahely váltás.
Az új helyén közvetlen főnöke elég komolyan vette a súlyzós edzéseket, és mivel főhősünk úgy érezte, kell még valami mozgás pluszban, így csatlakozott hozzá. Ezután már csak hab volt a tortán, mikor kiderült, hogy kis munkaközössége több tagja is minden évben elindul a cégük nevével fémjelzett városvédő futáson (Vivicittá). Mondták is neki, mivel tavaly 7 km-en indultak, így idén (2015) muszáj 10 km-et futni. A srác jelezte, rendben, hiszen valamikor futott (15 éve) úgyhogy megy ez neki rutinból. Vivicittá 2015 – 10kilométer. Úgy érezte, meghal. 74 perces idő és olyan kínszenvedés, amilyen még sosem érzett futás közben. De a verseny és annak hangulata feltépett egy eldobott kulcsú ajtót. Tokostól. 😉
Vivicittá
Elkezdett újra edzeni. Rótta a kilométereket. Eszetlenül. Október 23.-án félmaratont akart futni. Aztán, hogy történetébe újabb csavar kerüljön, valamikor július elején ismét reccsent egyet a dereka. Ismét István kórház. Ismét Neurológia. Egy hét ágynyugalom. Hosszú heteken keresztül járt a Jahn Ferenc utcai rehabilitációs intézetbe. (Itt is köszönöm azoknak, akik ott foglalkoztak velem, nélkülük nem lehetnék itt – Kenguru ). Szegény gyógytornásza minden egyes alkalommal végighallgatta, hogy “mikor mehetek már futni???” Pedig járni is alig tudott.
Majd mielőtt lejárt volna a kezelés a srác elutazott családjával nyaralni (Zsóryfürdő), ahol is a Makacs megtette, újra!!!, az első botorkáló futólépéseket. És innentől megint nem volt megállás. Tudta, októberben már nem fog félmaratont futni, de azért edzett szorgalmasan. Így aztán a Spar-on ismét 10 km-en állt rajthoz. És a Vivicittá 74 perces, iszonyatosan nehéz emlékére rácáfolva, bejött 60 perc alá. Volt boldogság, meg minden. Porcok, térdek, derekfájdalmak ide vagy oda…
2016-ban névnapjára megkapta a FÉLLÁBÚ KENGURU pólót. És azóta folyamatos a kenguru-edzés, versenyzés. Rendületlenül fut, hóban-fagyban, aszfalton és erdőben. Szereti, nagyon. Vivicittá – FM, Kékes Csúcsfutás, K&H váltó, Suhanj – egyéni, Wizzair – FM, Esztergom – FM, Spar Maraton. Asszonyát, gyermekét is megfertőzte. Mellékhatás. 😀 Felesége első 21kilométerére készül épp, és erre Ő nagyon büszke…
2017? Tervek vannak. Idénre és a későbbiekre is.
Remélem, sok versenyen fogjátok még látni a makacs FÉLLÁBÚ KENGURU –t! 😉
Köszönöm, hogy elolvastátok a történetem. 🙂
V.Zoli
Kommentek