Sziasztok,
Életmódváltás előtt, de a sport már a háttérben 🙂
Kicsit (nagyon) vissza kell mennem az időben. Végtelenül undorító, csuszmákos, hideg és szürke volt a 2015. január elseje. Százkilós anyuként terelgettem ki a gyerekeket az utcára. ” Gyertek, vacak az idő, de akkor is ki kell menni, kell a levegőzés! ” 😀 Nem mentünk messzire, a közel kétéves fiamnak nem volt ínyére a gyaloglás, inkább csak az utcán tébláboltunk, rakétaszemetet gyűjtögettünk. Én a magam részéről majd megfagytam és be akartam menni, de még nem járt le a kötelező fél óra. Összeszorítottam a fogam.
Egyre másra futottak el mellettünk a környék sportosai. A rohadékok! 😀 Üdvözült mosollyal az arcukon, szuper futóruhával a tökéletes testükön…egy ilyen förtelmes napon, mi ütött ezekbe? Ez valami vicc? Minek örülnek ezek ennyire?? Akkor, ott a meredek utcánk reményvesztett porában elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ezt jövőre én is kipróbálom! Felélesztem magamban a 2008-ban még oly buzgó, majd tragikusan fiatalon elhunyt futót. Mert mindig tudtam: én nyomokban egy futót tartalmazok! Aztán az az év végül másról szólt…költözés, országváltás, de még előtte továbbképzés és karrierindítás…ilyenek. Évközben persze szorgalmasan olvastam a FutAnyut, nem egyszer, nem kétszer köröztem az ujjammal az Unfollow gomb fölött…de végül mindig úgy döntöttem, hogy a ti boldogságotok egy kicsit az enyém is.
Eljött a 2016. január 1. Lényegesen szebb, naposabb és melegebb volt az idő, a program viszont nem változott: én rakétaszemetet szedegetek a gyerekekkel, mellettünk húznak el a sportosak, még többen, mint egy évvel korábban. Most már Németországban élünk, itt a futás tényleg tömegsport, népmozgalom, mittudomén. Ha lehet, még szarabbul éreztem magam a látványuktól, de végre megmozdult bennem valami. Elkezdett tollászkodni az a bizonyos főnix a hamuban. Márciustól egyre többet randiztam az ellipszistréneremmel (öt éven át használtam ruhafogasnak csupán), kezdetben 30, majd 40, később 50, végül 60 percet töltöttem rajta alkalmanként. Úgy heti háromszor látogattam meg őt, nem kevesebbszer.
Tudtam, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök a célomhoz. A futáshoz. Ha pedig óvodába menet szembe jöttek velem a futók (irány a kiserdő!), így nyugtattam magam: majd lesz olyan is!
Lett is, június 29-e volt a napja. Ekkor értem el egy olyan súlyt (75 kg a 100 helyett!!!- a szerk.) és edzettségi fokot, hogy bele mertem vágni. És azóta nincs megállás. Végigcsináltam az edzéstervet, felhoztam magam nulláról öt kilométerre. Aztán ráfeküdtem a sebességre, majd megint a távokra összpontosítottam. Így lett meg december 29-re a 9 kilométer, 7,22 perc/km-es idővel ráadásul, ami nekem kb. a megvalósult álom maga. Meg az egész úgy egyáltalán. 🙂
Selfie 2017.01.01. Az első év, melynek már a legelső napján FUTOK 🙂
Gondoltam, megkérek valakit, kapja már le, ahogy elindulok a történelmi futásra, de végül a bennem lakó szelfikirálynő győzött (az az arckifejezés priceless és tényleg pontosan ugyanígy éreztem magam…itt még el sem hiszem, hogy mindjárt INDULOK).
Indulok. Indulok? 🙂
A legnagyobb csodálkozásomra az első kilométereken senkivel sem találkoztam. Kezdtem kapiskálni, miért. Kegyetlen hideg volt, de olyan nedves hideg, bekúszik a bőr alá, rémesen és rettenetesen. Kénytelen voltam nagyon szedni a lábamat (ebből a végén tök jó időm lett, szóval mindennek van magasabb értelme!) .
Mezőn…
Erdőn…
S hogy mi a történetem tanulsága?
Kedves Futótársak! Minden egyes alkalommal, amikor kimentek futni, gondoljatok arra, hogy ti most missziós feladatot teljesítetek! Ha meglát benneteket valaki, tuti arra gondol, hogy hú, de jó, holnap én is megyek futni! Vagy arra, hogy hú, de jó lenne futni, holnap én is elkezdem! Ez legyen a fejetekben, akárhogyan is megy… belőlem is futót csináltatok. Köszönöm. 🙂
Kommentek