Velence lett a befutó :) – Era első maratonja

 
Első maratonom, egy valóra vált álom…

 
Nem is tudom honnan kezdjem, de talán a legelején : kb 4 éve kezdtem a “futást”, mint sokunknak,

Velence Maraton



nekem is fogyás volt a cél. Belehaltam az első egy km-be, de eszembe se jutott, hogy feladom, már ott tudtam, hogy többet fog adni, mint pusztán a kilók elvesztése . Már akkor úgy mentem haza, hogy én egyszer félmaratont fogok futni, lesz ami lesz. Férjem szerintem gondolta magában, hogy teljesen megőrültem , de támogatott, sőt amikor látta, hogy tényleg komolyan gondolom, Ő, aki mindig azt mondta, hogy majd akkor fut ha kergetik, egyszer csak elkezdett kocogni és azt mondta,  csináljuk együtt a felkészülést és lefutja velem a félmaratont!
 
 

Erika és Tamás Keszthelyen



Innentől együtt készültünk és 2013-ban Keszthelyen teljesítettük első félmaratonunkat!

Aztán egyre több versenyre jártunk, 10 km, félmaratonok, imádtam csinálni, teljesen feltöltött mindig.


2015 tavaszán fordult meg komolyan a fejemben, hogy most már talán képes lennék egy maratont is lefutni. Gyorsan el is kezdtem nézegetni a versenyeket, abban biztos voltam, mivel gyerekkorom óta imádom Olaszországot, ott szeretnék maratonista lenni . Firenzére esett a választás, rengeteget olvastam róla, nagyon jó versenynek tűnt. Kerestem egy edzéstervet első maratonhoz, azt követtem hétről-hétre, minden rendben volt, egészen az utolsó hosszú futásig… kb 2km volt hátra a 35-ből, amikor egy nagy szúrást éreztem a térdembe, megálltam, kicsit nyújtottam, megmozgattam, de aztán végigcsináltam, úgy éreztem, hogy minden oké, biztos kicsit túlerőltettem… Hát sajnos nem így lett: két hét pihenés következett, mert 2-3 km után már menni is alig tudtam, így érkeztünk el a Balaton félmaratonhoz, ami része volt az edzéstervemnek.

Mindenképp menni akartam Siófokra, mert nem csak a futás miatt volt fontos, itt találkoztam először a

Siófok



2016-os Ub-s csapattársaimmal, a FutAnyukkal , a legszuperebb csapattal!!!!!!

De térjünk vissza a versenyhez: úgy éreztem menni fog, jobbnak éreztem a térdem. És ment is, el se akartam hinni, de legjobb félmaratoni időm itt lett: 2:12 !!! Sajnos az öröm csak addig tartott, amíg meg nem álltam , alig tudtam lépni is, annyira fájt a térdem….

Rengeteget gondolkodtam mi legyen, hiszen 2 hét múlva lesz életem versenye, amire rengeteget készültem, nagyon sok időt vettem el a családtól, nem mehet kárba…. úgy voltam vele a pihentetés biztos jót tesz megint és Firenzére minden oké (legalábbis ezt mondtam mindenkinek, és próbáltam elhitetni magammal is).

Aztán eljött az indulás napja, mivel minden le volt már szervezve, úgy voltunk vele, mindenképp utazunk, ha más nem romantikázunk egy kicsit . Csütörtök este értünk ki, majd péntek reggel elsétáltunk a rajtcsomagért, de mire visszaértünk a szállodába, megint alig tudtam menni…. itt már tudtam, hogy nem fog menni, de nem mondtam ki, nem akartam tudomásul venni,küzdöttem krémekkel, tapaszokkal, vártam a csodát, ami sajnos nem jött .



Vasárnap reggel mondtam ki, hogy nem indulok, de a rajthoz mindenképp szerettem volna kimenni. Végigbőgtem az egészet, szörnyű érzés volt…

Nagyon nehezem tettem túl rajta magam, pedig mint kiderült, jó döntést hoztam: porcleválás, januárban műtét … Nagyon hiányzott a futás, de le lettem tiltva teljesen.

Január 18-án műtöttek, három nappal később a varratszedésen már azt kérdeztem a dokitól, mikor mehetek futni

Végre letelt a hat hét, és azt a 3 km-t amit akkor óvatosan lekocogtam megint végigsírtam, el se akartam hinni, hogy nem fáj a térdem, hogy innentől megint a napjaim részévé válik a futás

Aztán májusban jött az UB, ami hatalmas élmény volt, igaz az először egyben vállalt 30 km-t szét kellett szedni 3 részre, de megcsináltam, és itt jött elő megint az álmom: maraton és Olaszország .

Elkezdtem készülni, de nem mondtam meg senkinek a tervem, csak a férjem tudta. Úgy éreztem a tavalyi csalódás után most egyedül kell ezzel megküzdenem. Azt is tudtam, hogy nem akarok visszamenni Firenzébe…

Velence lett a cél, de a felkészülés alatt rengetegszer eszembe jutott a sérülés, féltem, nehogy megismétlődjön a tavalyi dolog, de minden rendben volt.

Végre október 20-a lett és elindultunk

Csütörtök délután elkezdtük felfedezni Velencét, majd péntek reggel miután felvettük a rajtcsomagot ezt folytattuk. Lejártuk a lábunkat , mondtam is Tamásnak, hogy szombaton kicsit pihenni is kéne, mert  csak maratont futok vasárnap! Hát megkaptam a pihenést, bár nem úgy ahogy szerettem volna… összeszedtem egy jó kis gyomorrontást, egész délelőtt semmi nem maradt meg a gyomromban, csak feküdni tudtam , teljesen kétségbeestem, nekem holnap reggel futnom kell!!! Aztán valami csoda történt, délutánra sokkal jobban lettem, akkor már tudtam, minden rendben lesz .
Vasárnap reggel Tamás átvitt Stra-ba, itt volt a rajt, de Ő gyorsan ment is vissza, hogy àtérjen

Stra, a Rajt helyszíne



Velencébe, mert itt teljes szélességben lezárják az utakat és nem lehet közlekedni.

Ottmaradtam egyedül a gondolataimmal, eszembe jutott, honnan indultam és mire készülök most…


Aztán végre eljött a pillanat és elindultunk. A terv az volt, hogy mindig úgy megyek ahogy jól esik. Bár rajtam volt az óra, de nem néztem egyáltalán és ez jó döntés volt szerintem.


Rengeteg szurkoló volt, 500-1000 méterenként zenészek olyan hangulatot csináltak, hogy volt, amikor a km- t jelző táblát se vettem észre , gyerekekkel pacsiztam és végig tudtam mosolyogni az egész versenyt. Amikor elértük a Velencébe vezető hidat, akkor tudatosult bennem, hogy most már bármi jöhet, én ma célba érek (itt azért már nyeldestem a könnyeimet rendesen)!


Beértem Velencébe, kb 3 km volt hátra, és elkezdtem gyorsítani, úgy éreztem szárnyakat kaptam. 

Era a célban



A Szent Márk téren rengetegen voltak, mindenki tapsolt, nem lehet elmondani milyen érzés volt! Jött a célegyenes ( ami annyira nem is volt egyenes, mert a kis hidakon át kellett futni ) de itt már csak mentem előre és egyszer csak megláttam Tamást, ahogy a célnál vár… Megcsináltam!!!   El sem akartam hinni, néha fülig ért a szàm, néha a könnyeim potyogtak…


Ez volt az én álmom, amiért azt hiszem meg kellett küzdenem rendesen, de megérte. Mindenkinek ilyen első maratont kívánok, olyat, ahol holtpont nélkül, boldogan tud végigmenni az úton!

Itt is köszönöm Tamásnak, hogy végig mellettem állt, elviselte a hisztimet, seggbe rúgott ha kellett , biztatott, dícsért … megcsináltuuuuk!!! 🙂

 
4:58 lett az időm, amivel elsőre teljesen elégedett vagyok. A következőt majd meglátjuk, mert futok még maratont az biztos!

Tovább a blogra »