Tavaly nem írtam életem első, teljes távú triatlon versenyének élményeiről, ami szintén a Balatonman versenysorozat része volt, szintén szeptemberben, akkor Balatonkenesén. Ment minden olyan szépen, könnyedén, vidáman, végig-végig mosolyogva, holtpontoktól és zökkenőktől mentesen, hogy nem volt miről írnom.
Hát az idei nem ilyen volt… 😉
Egy héttel a verseny előtt egy másik komoly megmérettetésen vettünk részt Viktorral. Az első európai Spartan Ultra Beast versenyen. Nem vagyok egy gyakorlott terepfutó, fel is, le is lassú vagyok, nem voltam felkészült a 42+ km-re.
Mégis olyan szépen sikerült, hogy azt gondoltam, a triatlon, ami gyönyörű (a sárból kimászva valahogy mindig ez jutott eszembe 😀 ) és amit jobban is ismerek, legalább úgy fog menni, ha nem jobban. Távban ugyan sokkal hosszabb, időben is valamivel, mégis könnyebbnek tűnt. Valamikor a Beast előtt még…
Viktor szerel 🙂
Aztán elérkezett 2016.09.10. Reggel semmi izgalom, a kilométerórámat rajt előtt egy órával a depóban szereltük fel. Idő gyönyörű, Balaton csodás, nyugodt, laza kis beszélgetésekben vagyunk.
Aztán, kb 10 perccel indulás előtt, úgy elgyengült a lábam (sehol máshol nem éreztem a feszültséget), mint mikor megúszol egy autóbalesetet és az adrenalin csak egy kis idő múlva önti el a szervezeted. Hűha! Mi lesz itt!?
Nemsokára irány a víz. Hőmérséklete jó, Sanyi vigyorog, mi baj lehet?! ☺
Sanyival úszás előtt
Már majdnem az első bójánál vagyunk, én többnyire mellben úszom (nem volt kedvem már az elején elfáradni ), egyszer csak Sanyi odaszól: „Pancsikálunk-pancsikálunk?” Hát én úgy elkezdtem röhögni, szerintem a parton is hallották. A további 3500méterünk is ilyen vidáman telt, ha akartunk volna sem tudtunk volna ettől jobban együtt úszni. 🙂
A depóban nem töltöttem túl sok időt, de azért annyira nem is siettem a Gellára. 😀
Sanyival pár hete megnéztük a pályát. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Nagyon lassú vagyok felfelé, erőlködni nem szeretek. Gondoltam (amennyire lehet) nyugalmi pulzuson tekergek végig. Elvégre is azért triatlonozom, mert élvezem. Általában….
Az első kör még szépen le is ment, de nem voltam olyan jól, mint szoktam. A követkő felfelét már nagyon nem szerettem. Jött a 3km pihi, nálam pedig eltört a mécses. Nem a pálya miatt és nem azért, mert nem voltam elég felkészült.
Persze nem voltam az. Sokkal többet kellett volna edzenem ehhez a pályához, és főleg, hogy az elmúlt másfél hónap lelki problémáin átsegíthessen az edzettségem. No meg egyébként is. Végül azért az derült ki, hogy ezen a napon fejben voltam kevés. Hogy honnan tudom? …
Eddig a pontig nem kavarogtak gondolatok a fejemben, innentől viszont beindult a zakatolás. Csak az járt a fejemben, hogy attól, hogy felérek és jön 3km pihi, attól ez a pálya még nem lesz barátságosabb. Nincs sík, nincs lazulás. Talán erre mondják a nagyok, hogy technikás pálya. Arra gondoltam, ha a második bicókör felénél megtörök, nem fogom bírni végig. Pedig mindig azt hittem fejben jó vagyok.
Megálltam, üzentem Viktornak, hogy én ezt nem akarom csinálni. Tényleg nem akartam. Nem élvezem, akkor meg minek?! Azt mondta: magamért. Ott, akkor ez nem volt elég meggyőző érv a számomra, de beerőltettem egy energia szeletet, tovább tekertem. Rettenetesen utáltam. Néha kicsit jobb volt, de többnyire nem.
Végre odaértem a fordítóhoz. Alig vártam, hogy leszállhassak a bicikliről. Ismét eltört a mécses. Ültem, zokogtam, nem akartam. Nem fájt semmim. Szerintem tuti eltelt vagy 10 perc, mire Viktor visszaimádkozott a biciklire. Nekivágtam. Nem akartam, de csináltam. Most menet közben írogattam neki, a Gelláról. (Jézusom! Ezt a hp-t!)
Aztán még félre is álltam kicsit, mert lent megfeledkeztem róla, hogy meg kellene látogatnom a toi-toi-t. De az is olyan macerának tűnt az út szélén, hogy inkább tovább tekertem. Kb 5km-t bírtam kiborulás nélkül.
Azon agyaltam, mi a legrosszabb, ami történhet? Szembe kell nézzek magammal. Pipa. (Csődöt mondtam, nincs ezen mit szépíteni.) Szembe kell nézzek FutAnyukkal, akik ismernek engem, és be kell valljam, hogy bármennyire is erősnek hittem magam, hittek engem mások, most elbuktam. Átgondoltam. Nem fogom szégyellni, bátran bevallom. Pipa. Viktort sajnáltam, hogy sajnálkozó megjegyzéseket fog kapni miattam, de sehogy nem éreztem erőt, hogy befejezzem. Ráadásul mehetek Sanyinak drukkolni! 🙂 Ott a helyem, nem itt! Újabb “roham”, ekkor már telefonon hívtam a Kedvesemet.
Tényleg azt szeretem ebben a sportban, hogy igazán élvezem – ezt iron távon is bizonyítottam már magamnak – minek csinálnám, ha nekem ez most nem jó? Nem lehetett könnyű bármit is mondani nekem. Magam sem tudtam minek örülnék. Végül annyit mondott, tekerjek vissza, lent megbeszéljük. Ez hatott. A következő 25 kilit könnyek nélkül toltam le. Már-már magamtól is megvolt a gondolat, hogy most már negyedszer is legyőzöm a Gellát még akkor is, ha nincs már értelme. Ugyanis az idő szorított. Számolgattam, lehet már nem lesz időm a maratonra… Végre ismét lent. Toi-toi. Viktor szerint valami megváltozott odabent. Mikor kijöttem, már újra nem akartam nekivágni. Felnéztem és csak kínokat láttam magam előtt. “Sanyihoz leérsz, mire odaér?”- kérdeztem bánatosan. “Hát…ha most gyorsan elindulsz…” Uhhh.. Még mindig kicsit tétováztam az arcát figyelve.
“This is the beginning of a bjutiful frencsip” 😀
Egyszer csak aszongya nekem:”Jó lenne, ha visszaülnél a nyeregbe, mert három fickó vár rád, hogy végre elindulhassatok. ” Hogy mi? Csak úgy félig odafordítom a fejem (rájuk sem merek nézni – de gáz az egész!) két motoron hárman várják, hogy végre lezárhassák a bringapályát. Én voltam az utolsó, így kíséret is járt a kínokhoz. Bassszus! Három pasi fogja végignézni, ahogy szenvedek?! Ne már!! Magam előtt is ciki vagyok… De Viktor arca finoman és kedvesen, de szinte utasít, hogy induljak már.
Na jó. Nekivágok. 🙂
Iszonyú érzés. A segítők, akik mellett elhaladtunk, és így tudták meg, hogy “ő az utolsó” “vége”…. jobbára nagyon kedvesen biztattak, de némelyikből kiszaladt egy-egy “huhh!” vagy “na, végre!” Érthető… 😉 Nem csak nekünk, versenyzőknek nehéz ez a nap, de az önkénteseknek, a kísérőinknek is!
Egy kis idő múltán kedvesen odaszól a versenybíró, Gulyás Zoltán, hogy intsek ám, ha szükségem van társaságra. Egyszer csak rádöbbenek, hogy nagyon is van! Mellém jönnek. Megbeszéljük, hogy nagyjából 2-2,5 hosszú óra áll előttünk. “This is the beginning of a bjutiful frencsip” 😀 😉 – tetszett nekünk ez a gondolat.
El sem tudom mondani mennyit számított a jelenlétük, a humoruk, a sztorizgatásaik. Ja de! El tudom 😉 20 perccel mentem jobb időt, mint az előző körben. 😀 De valójában nem az idő számít, hanem a hogyan. Az utolsó, általam nem nagyon kedvelt 6 km például úgy ment el, hogy fel sem tűnt. Egyszer csak a fordítóhoz értünk, ahol immár nekem sem kellett fordulni, haladhattam tovább.
És itt jött a meglepetés. A pályát addig biztosító, minket segítő motorosok ott álltak az út szélén. Az ő felvezetésükkel vonulhattam az utolsó kilométeren. 😀 😀 😀
Áthaladtunk két körforgalmon, amit lezártak nekem az autósok elől. Közben dudáltak, szirénáztak, villogtak. Fülig ért a szám! Már félúton mondtam a fiúknak, hogy tök jó, hogy végül utolsó lettem, nem egyedül kellett végigszenvednem a negyedik kört, de ez mindent felülmúlt. Ilyen bevonulás – mert ez bizony az – nem jut ám mindenkinek! 😀
Viktor lent várt már, tekintete tele aggodalommal. Nagyon megnyugodott, mikor látta, mennyivel jobban vagyok. ❤
Fotózkodás, irány a depó. Picit üldögéltem, nyugis cipőcsere és indulás. Semmim nem fájt. Örültem, hogy leszállhattam a bicóról.
Futottam is 5 kellemes kört ( a 16-ból). Az elejétől azt számolgattam: 1,2,3, 1/4, hűdejó. Gondolatban persze már tovább: 1/3, 1/2… Aztán beindult a toi-toi járat. Innentől 5 körön át, összesen 7x kellett kitérőt tennem. Ez rettenetesen megijesztett. 2 dologtól féltem: 1. Ha ez így megy a végéig nem lesz elég időm befejezni. 2. Ha abba is marad,mert mondjuk nem eszem, akkor meg úgy legyengülök, hogy azért nem lesz meg. Még 30!!! kili! Uramatyám! 4 óra szenvedés? Hát ez meg kinek kell?!
Mondom hát a végkövetkeztetést: Semmi értelme tovább futni.
Jöttek az újabb szétesések, noha fizikailag semmim! nem fájt. Viktor ekkor már futott velem. Most töményen kapta szegény! Amint kiszámolta, hogy rövidült a toi-toi-időm, tehát még jól állunk idővel, azonnal.összezuhantam, és közöltem, hogy nem akarok futni, mikor sétálhatok is! Annyian sétáltak akkor már! Én minek fussak? Hozzáteszem le nem hagyott senki, ettől még inkább azt éreztem, nekem is szabad. Mondjuk…. ők 5-10 körrel jobban álltak mint én…
Viktor nem győzött indokokat találni, hogy miért ne hagyjam abba a futást. Valójában nem is igen hagytam abba. Annyira muszáj volt, ha be akartam érni – márpedig a lelkem mélyén itt már azért be akartam -, hogy futottam. Rengeteg biztatást kaptam a pálya széléről kedves, új sporttársaktól, barátoktól is. No meg Mannert és ropit, ami szerencsére nem akart a bemeneti sebességgel távozni Lassultam, utáltam, de futottam.
Sanyi két körrel járt előttem. Ki akartam menni elé, hogy megölelgethessem mikor beér. Viktor nagyon kért, hogy ne tegyem, mert nem csak én fogom bánni, ha azok miatt a percek miatt csúszok ki a 16 órából, de még Sanyi is haragudni fog rám… 🙁 A pályán maradtam hát. A cél előtt kb 300 méterrel találkoztunk, ott ölelgettem meg és gratuláltam. Persze ez nem ugyanaz, mintha a célban vártam volna… Szívből Gratulálok Kedvenc Futótársam! Jó volt látni, hogy végig mosolyogtál! ☺Nagyon sajnálom, hogy nem kockáztattam a saját teljesítésem a Te befutódért.
Ma már tudom, hogy belefért volna… A végére elmaradtak a szükséges kitérők és mikor már láttam a végét, gyorsulni is tudtam.
Kínkeserves 15ó40perc alatt végül beértem. Nem érzem győzelemnek.
Viszont sikerült igazolnom a saját elméletem: Minden fejben dől el. Hogy mi a bizonyíték erre? Semmim nem fájt verseny közben, tegnap sem, ma sem, semmi izomlázam nincs. Tehát a testem sokkal többet bírt volna, ha nem hagyom így el magam.
Legközelebb talán tudom hasznosítani, amit most tanultam…
Ironman-ek
Ahogy telt-múlt a vasárnap, úgy döbbentem rá lassan, lépésről lépésre, hogy mit tett értem a Párom, hogy mit éreztem volna, ha mégsem csinálom végig. Olyan helyzetek, amikkel nem számoltam.
Például a záróünnepségen mindig van egy momentum…mikor azok kapják a tapsot, akik valamiért nem fejezték be a versenyt. Majdnem elsírtam magam. Tudtam, hogy nem sokon múlt, hogy nekem is szóljon ez a taps. Itt éreztem először és leginkább, hogy jó, hogy végigmentem. Bár azt gondolom, feladni sem könnyű… Büszke nem vagyok, de egy gyönyörű csokor és egy szuper vasanyu a négyzeten póló tulajdonosa igen. 😀 Ééés legalább együtt mehettünk ki Sanyival az ünnepségen a célkapuhoz. 🙂
Ami viszont biztos: 2016. 09. 10. HŐSE, csupa nagybetűvel, az én Viktorom! ❤❤❤
Elnézve őt vasárnap…jobban elfáradt, mint én.
Most legalább tudja, milyen vagyok, mikor igazán hisztizek… 😉 😛
Kommentek