Iron(wo)man lettem? – Andika története

Egy hosszú forró nap…Ironman vagy mégse?

Ez a történet kb. 15 évvel ezelőtt kezdődött, amikor még azt sem tudtam, hogy létezik olyasmi, mint triatlon. 😀 A Gyékényesi-tó partján ültem, a nyaralásunk utolsó reggelén kortyolgattam a tejeskávém. Több száz ember a parton, hangosbemondó, Vangelis, ágyúdörrenés… Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer én is erre az ágyúszóra fogok várni! Ennek egyszerű okai voltak, bár úszni tudtam akkor is, de szerintem 500 méternél többet sosem úsztam. Országúti biciklizés? Ez olyan kínai volt nekem! Futás? Evezős koromban is mindig ellógtam, azzal a jelszóval, hogy én nem tudok! Aztán minden a futással kezdődött, majd folytatódott a triatlonnal, megfertőződtem…

Azóta többször voltam Nagyatádon szurkolni, egyszer indultam váltóban, és akkor már éreztem, hogy ezt akarom, nagyon akarom. 3,8 km úszás, 180 km bringa, 42 futás, a legfinomabban fogalmazva is nagyon sok. Halogattam, túl sok, nem nekem való.  Aztán mégiscsak beneveztem, és innen indult a mélyrepülés…

Elestem a „kicsi fiam” cross edzésén, a térdem bánta, futás szüneteltetve. Fájt a derekam, gondoltam a sok sántikálás, kiderült el van csúszva egy csigolyám, lehet, van egy kis sérv is. De nem diagnosztizáltatom magam, ha a betegség tudat beépül az elmébe, az csak ront a fizikai tüneteken. Én ebben hiszek! Egyelőre a futásról le voltam tiltva, nagyon intenzív mély hátizom erősítés volt helyette, hogy tudjak újra futni. Jött az UB, gondoltam, ha ott megy a 44 km, akkor nem mondom vissza a nevezést. A vége szenvedős volt, de meglett!

Tavasz óta bringázás ment heti egyszer Magoval, legkedvesebb edzőpartneremmel, bár az igazán hosszú tekerések hiányoztak. Ha hosszút mentünk, mindig közbeiktattunk legalább egy ebédet, vagy egy barátnős-csevegős datolyaszeletet, és fontos volt, hogy nagyon jól érezzük magunkat.  Úszás? Mindig az maradt el, “majd a jövő héttől”, “na most sem jött össze”, “majd a következő héttől”! 🙂 De velem mindig történik valami, leforráztam a kézfejem, így az úszás megint tolódott! A rendszeres heti 1 úszást verseny előtt 6 héttel kezdtem. Beneveztem egy balatoni oda-visszára, legalább egy hosszú úszásom legyen, ami persze a szeles időjárás miatt elmaradt. Futás? UB óta Hérácskával ( a kiskutyám ) futottam 5-8 km-eket, a hosszú futást beterveztem a következő hűvösebb hétvégére, de szokás szerint, megint történt valami! Vihar, nyitott ablak, beesett az eső, elcsúsztam, persze megint a térdem… Buci, menni is alig tudok! 2 és fél hét a versenyig. Úgy éreztem, minden ellenem dolgozik! Van egyetlen érv, ami mellette szól? Egy sincs! Hagyjam az egészet? Nincs ép eszű ember, aki minimál futással, ilyen térddel nekivág! Féltem, hogy úszás után nagyon fáradtan jövök ki a vízből, a bringától is féltem, tartottam attól,  hogy a második felében agyilag szétesem, elegem lesz, fáradt leszek, fájni fog a derekam. És féltem, hogy egyáltalán nem tudok futni! De akartam, nagyon akartam! Minden le volt szervezve, és most vagy soha érzésem volt!

Kaptam egy üzenetet, ami nagyon betalált, úgy éreztem mennem kell: “az El Caminon is találtam egy IM kulacsot, akkor azt hittem azért, mert egyszer nekem is lesz. Nem lett és már sose lesz. 🙁 Addig menj, amíg csak bírsz, vigyázz nagyon magadra!!!“

Ha arra gondoltam, hogy ott állok a rajtnál bepárásodott a szemem, ha arra gondoltam, hogy befutok… hááááát,  arról ne is beszéljünk! 🙂

Nem tudtam lassítani az időt, végül ott álltam 46 évesen a Gyékényesi-tó partján és 226 km várt rám. Semmi elérzékenyülés a Vangelisre, arra gondoltam, tényleg nem vagyok normális… Hamar eldörrent az ágyú, úsztam, jól ment. Jött a szokásos kényelmes öltözés, már ülök a bringán tekerek, nem vagyok fáradt! 🙂 Az útvonal Nagyatádra telitalálat, árnyas, tavak között vezető út, hullámvasút, amit szeretek. Első kör megvan, Sanyikától megkapom az ebédem, fetasajtos köles, sárgadinnye, derék kiropogtatás, hideg vizes törölköző a fejemre, jégakku a tarkómra! Mehetek! Ez így ment körönként! Már ezért a kiszolgálásért megérte! Megvan a bringa, depo, be a hideg zuhany alá! Jól esett, nem éreztem magam hullának!

Futásnál az volt a koncepció, hogy az 5 km-es körökön 4-t kocogok, 1-et sétálok, gondoltam ennyi, akármennyire fáradt leszek menni fog! Hát nem ment! Talpam az első perctől iszonyatosan fájt, a térdem sem volt túl jól, és kb 10 km után, bármi, ami leért a gyomromba, úgy éreztem, rögtön vissza is jön.

De mentem, gyalogoltam, kocogtam, ami akkor, ott tőlem telt. Éreztem, hogy szaporodnak a vízhólyagok, a zokni felvételnél valamit nagyon elszúrtam! 30 km-nél, úgy éreztem nem fogok beérni időben, de tudtam, hogy beérek, valahogy beérek! És akkor jött Sanyi, végigkísért a két körön, menjünk, ne lassuljunk, menjünk!

És beértem. Beértünk, mosolyogtam… Annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot. Hogy sírni fogok, hogy minden kiszakad belőlem… de egy könnycsepp sem jött. 😉 Beértem!!! (Videó ITT)

Ott álltatok a célban, Sanyi, Gergő, Andi, Mago, Edit, két Attila, Krisztián, Viktor! Örültem! Örültem a hatalmas rózsacsokornak amit Sanyikától kaptam, örültem, hogy végigmentem!

Sanyika! Tudom, hogy nehéz velem, hogy sokszor tele a hócipőd a triatlonnal, de ebben most már Te is benne vagy vastagon, NÉLKÜLED nem biztos, hogy beérek, de az biztos, hogy sokkal lassabban és fájdalmasabban! Köszönöm! 

És hogy lesz-e legközelebb? Még vasárnap is azt mondtam soha többet! Jövőre családi váltó? FutAnyu váltó? Vagy egy jeles évben, ha lesz olyan még, hogy jól megy a futás, talán megpróbálom…

Ironman vagy mégse? Nem tudom! A maraton 2/3-át gyalogoltam, még mindig nem fogtam fel, hogy végig mentem, de van érmem, befutó pólóm, oklevelem, AM… mégiscsak lesz kulacsod! <3 Az érmet Major József ( 7x Magyar Bajnok ) akasztotta a nyakamba, azt mondta: ezért megdolgoztál!