Nagyatád EXtremeMan 2016 – Mago és Krisz

Nagyatád EXtremeMan 2016 – Mago és Krisz

Rákérdeztem Krisznél az imént, hogy mikor és hogy is neveztünk? Nem emlékeztem és nem tudtam, hogyan is kezdjem ezt a beszámolót. 😀 Csomó olyan dolgot válaszolt a kérdésemre, ami az én fejemben egyáltalán nem volt meg 😀 , pl. részesei akartunk lenni ennek a hííííírös eseménynek, ott akartunk lenni, de nem akartuk a pálya mellől nézni ezt a fantasztikus bulit, így akartuk megünnepelni a házassági évfordulónkat, stb (vagyis inkább blablabla 😀 )…  nekem ilyen emelkedett gondolataim egyáltalán nem voltak a nagyatádi nevezésünkkor, jól ki is nevettem… 😀 Az én indokaim sokkal racionálisabbak voltak, mikor megkértem, induljon velem párban ezen a távon: tudtam, hogy egy féltávra egyedül még nem vagyok képes. Le tudok ugyan úszni  gond nélkül 1900 métert, tudok bringázni simán 90 kilométert és ha összekapom magam, megy valahoooogy a félmaraton is. DE! Ezt minimális depóval, pihenő nélkül úgy éreztem, még nem tudom megcsinálni. A 21kili futás a táv végén, aminek a gondolata rettentett.

Ugyanakkor bennem volt a sok edzés, a sok kilométer, karnyújtásnyira a féltáv. Az év szépen felépítve: Keszthely sprinttáv (750m-20km-5km) , Kenese 40,5 (950m-32,5km-7km), jó lett volna a Vasi Vasemberen az olimpiai táv (1500m-40km-10km), de ez sajnos kimaradt a családi programok miatt és a dombok is paráztattak. 😉

És akkor 07.30-31. Két szuper triatlonos esemény egy hétvégén. Vagyis 3!  Budapesten az Ironman logós 51,5 és 70.3 Kropkó Péterék szervezésében vaaaaaagy… a híres-nevezetes  Nagyatád ExtremeMan, amit ugye egyszer mindenkinek látnia kell. Nem csak triatlétáknak. 😉

Az 5I.5 lett volna számomra jó szívvel vállalható ezzel a felkészültséggel Budapesten, de úgy érzem már hagyott volna bennem némi űrt, ha ezt a kihívást választom. Valami hiányérzetet, csendes elégedetlenséget. A 70.3-hoz kevésnek éreztem magam, azonban az olimpiai táv vállalása számomra egyértelműen a könnyebbik út lett volna, biztonsági játék és utólag önostorozás a bátortalanságom és a kishitűségem miatt.

És ekkor kérdeztem rá Krisznél, mit szólna, ha elindulnánk ketten teljes távon Nagyatádon… mert hogy az kvázi egy féltáv fejenként, de azért mégsem. Egymást váltva, picit megpihenve azért más a dolog. Ő pedig azonnal rábólintott… és azt mondta, ez most rólam fog szólni.  🙂 Mago és Krisz néven neveztünk a nagyatádi ExtremeMan-re,  nagyon örültünk neki mindketten, úgy gondolom.

Aztán amennyire lelkes voltam az elején, annál inkább szerettem volna már letenni ezt a pakkot a verseny napjához közeledve. Krisszel párban indulni – bocsi Szerelmem – nekem picit frusztráló érzés volt, még ha ezerszer el is mondta, hogy nincsenek elvárások. Hatalmas a szakadék kettőnk kvalitása, teljesítménye között, Ő kiemelkedőt tud nyújtani a pályán, én pedig ezzel szemben a sereghajtó lelkes amatőrök csapatát erősítem. 😉 És még csaj is vagyok. És még csámpás is, és még… hagyjuk is….:D Ismerem ezenkívül annyira, hogy tudtam, elvárja tőlem, hogy kihozzam magamból a maximumot. Mindegy, mi az, mit jelent ez számokban, de nyomjam, küldjem, hajtsam, ami bennem van. „Csak” ennyit kér. 😀 Készített erre a „csak”-ra egy excel táblát is, elég komolyat, biztos, ami tuti. 😀 A tábla szerint 12 óra alatti idővel kellett volna végigmennünk, szakaszról-szakaszra pontosan beosztva tempó, idő, kilométer, versenyző. 😀

Aztán a  verseny előtti hetekben jóval kevesebbet sikerült készülni, mint terveztem. A Balaton-átúszás és a körbetekerés voltak az utolsó komolyabb távjaim, egyik 1 hónappal, másik 2 héttel Nagyatád előtt. Futogattam is, de futásból nekem sajna akármennyi rákészülés kevés, ez az abszolút gyengepontom, nem is értem, hogy dobta ki nekem a gép ezt a FutAnyu dolgot, most komolyan… 😀 A verseny napja pedig egyre közeledett… 😉

 Aminek nagyon örültem, az az, hogy tudtam, itt is lesz rengeteg ismerős, barát. Neveket nem is merek írni, félek, valakit kifelejtenék. Sok kedves sporttárs a pályán és a pálya mellett, akikkel virtuálisan és személyesen is sokat haverkodtunk már és akiknek nagyjából ismertem a történetét, akikről tudtam, kikkel és miért van itt. Tudtam, hogy mindig lesz valaki, akivel össze tudunk köszönni  majd az úton és sok bíztatás jön majd a pálya mellől is.

Akiről mindenképp írnom kell,  Andika. Kedvenc edzőpartnerem, év eleje óta együtt tekerünk, sok időt töltöttünk együtt. Úgy gondolom, nagyon jó barátság alakult ki köztünk, szeretem.  Andi teljes távra nevezett és bár rengeteg akadály bizonytalanította Őt, volt sok sérülés, kérdőjel, úgy döntött, elindul, lesz, ami lesz. Miatta jobban izgultam, mint magunk miatt, egész nap a fejemben járt. És ott voltak Editék is, a kedvenc konkrurens párosunk 😀 . Bár megbeszéltük, hogy mi nem hajtunk és csak magunkkal versenyzünk, azért többx szóba került, hogy vajon egymáshoz képest hol végzünk majd. 😉 Velük laktunk egy szálláson, velük furikáztunk és álltunk a váltózónában egész nap, köszi ezúton is még egyszer a szervezést és a jó társaságot „Veled Végtelen” páros. 😉

Péntek délután indultunk le Nagyatádra, este 6 körül értünk le a versenyközpontba, rajtszámátvétel. Az egész annyira félelmetes volt. Sok inas-izmos sportember mindenütt… és ÉN. 😀 Tényleg nem értettem, mit keresek itt, inkább egy zenei fesztiválon kéne hideg sört kortyolgatnom. 😀 A nagy ijedtséget muszáj is volt egy jó fröccsel leöblítenem (tudom, vízelvonó hatású, de nem érdekelt 😀 ). A vacsora már kevésbé csúszott és aludni sem sikerült túl sokat éjjel a fent említett okok miatt…

Kb. 3 óra nem túl jó minőségű alvás után 5.30-kor lementem kávézni a teraszra. 4 különböző csapat és versenyző lakott az Edit által foglalt sorházban, mindenkinek egy kis szoba jutott. Endre, akinek ez volt a 17. nagyatádi szereplése feleségével és lányával, Tamás, a pro huszonéves srác és családja, Editék és mi. A profik hajnali 5 után már elhagyták a házat, kihasználtam hát a terasz nyugalmát és lassan elkortyoltam a kávém, mellé pár otthonról hozott nutellás gombócot ettem még. Sejtettem, hogy kb. ez lesz minden, amit aznap a gyomromba tudok erőlteteni és hogy ezek lesznek az utolsó nyugodt percek a nap folyamán… Hamarosan ébredtek a többiek is, villámgyors öltözés-pakolás és 6.15 körül elindultunk együtt Edittel-Viktorral  és a Scudoval Gyékényesre a rajthoz.

Rajt ágyúszóra

Az egyéni indulók  7,30-kor startoltak. Épp hogy elcsíptük, sajnos Andit már nem tudtam megölelgetni. Felmentem a depó alatti kis dombra és videóztam azokat a pillanatokat, melyeket oly sokszor láttam már korábban és amelyet annyira nagyon szeretettem volna személyesen is átélni. Tőled pár 100 méterre kb. 600 olyan ember áll, akire az elkövetkezendő hosszú órákban 226 kilométernyi megfeszített munka vár. Olyanok, akik egész évben ezt a versenyt várták és lövésük sincs, mi fog történni a „az év leghosszabb napján”. Mert ilyen távon már nem lehetsz biztos semmiben.  Felcsendül Vangelistől a Paradicsom meghódítása, amelytől a többszáz leendő ironman egy hadsereggé válik hirtelen a szemed láttára. Katonákká, akik elszántak, kemények, de ugyanakkor legalább annyira bizonytalanok is. Szinte tapintani lehet az izgatottságukat, a félelmeiket.  A vízben egy pap áll előttük, aki égnek emelt kezével keresztet vet és megáldja a versenyt és a versenyzőket. Ágyúszó dörren és az addig szótlanul figyelő tömeg hirtelen kiabálni kezd, mindenki bíztatja a saját harcosát. Ők vízbe vetik magukat és elkezdődik a küzdelem. Elsősorban önmagukkal…

Egyéni Rajt – Gyékényes

Nem tudom ezt írásban sehogy visszaadni. Remegett a kezem, miközben a felvételt készítettem, az egész annyira drámai, annyira „nehéz”, ugyanakkor egyszerre lélekemelő is. Fél percig nem éreztem úgy, hogy cserélnék bármelyikőjükkel… de valahogy mégis szippantja be az ember lelkét ez a ceremónia. Nagyon látványos, nagyon hatásos, nagyon orrcsavarós a nagyatádi ironman rajtja…

A váltók rajtjáig volt még 1 óra és 20 perc, mi 8.50-kor indultunk. Okosan van ez kitalálva. Miközben az egyéni teljesítők úsztak, mindenki haverkodott még picit, majd a váltók első tagjai bemelegítettek, készülődtek. Sok apró dolog volt, ami bizonytalanná tett, például hogy nem mehettem már be a depóba a rajtam maradt cuccokkal, a ruhák, telefonok mind nálam voltak, de végül mindez megoldódott. Nem láttam át a logisztikát, más volt picit ez a verseny a többihez képest, tekintve, hogy itt 2 depó is volt, és váltóban mentünk. A depókban mindig az egyikünk mozoghatott csak. Mindegy, ezt is tanulni kell. 😉  Nálunk Krisz úszott először, Viktor is beállt a rajtba. Edittel igyekeztünk kitalálni, hol fogjuk leváltani Őket. A fiúk elindultak, 35-40 percünk maradt magunkra. Csobbantunk egyet a tóban, pár tempó, aztán a feszült várakozás…

Krisz érkezett 35 perc elteltével, chip átrak, irány a tó…

Nem kapkodtam, nem siettem.  Keszthelyen megtanultam, nem érdemes berohanni a vízbe. Nem szabad, hogy elszálljon a pulzus, mert aztán kuka az egész úszás és akár az egész verseny is.  Mellúszó vagyok. Tudtam, hogy nem leszek gyors, épp ezért próbáltam szimplán élvezni a verseny ezen szakaszát. Nagy levegőkkel, széles csapásokkal haladtam, figyeltem a zöld vizet, a napsütést… és szemeimmel kerestem mindig a hatalmas, hófehér bólyákat, amelyek mindig ollllyan nagyon távolinak tűntek. 🙂 Sokan úsztak el mellettem, de erre számítottam. Egy mellúszó csak magával akarjon versenyezni.  😉 Nagyon élveztem az úszást, tudtam kifelé és befelé is figyelni, nem nyeltem vizet, nem volt rosszul vett levegő, sima és egyenletes, békés 1900 méter után jöttem ki a vízből. Szerettem. 🙂

Itthon az előző versenyek, úszások alapján 48 perccel kalkuláltunk. Hosszabbnak éreztem az időm, az órám közben egyáltalán nem figyeltem. A szőnyegre lépve elégedetten láttam, hogy 5 perccel gyorsabb voltam a vártnál, 43:13-nál állítottam le a polarom. Az nem is rossz… 😉 Elégedetten rohantam a depóba fel, ahol kicsit eltévedtem :), de végül meglett Krisz, aki a chipet átvette tőlem és rohant a bringájához…  

Bringa

Kegyetlenül ketyegett ezután az óra, 75 kilométer a bringás nagykör, 2+ órám volt átérni a gyékényesi tótól Nagyatádra a váltópontra, átöltözni, enni-inni, biciklit felcímkézni, kulacsot tölteni, ésatöbbi… huhhhh. És volt még egy kis csavar… 😉   Előző nap írt rám Adri, hogy látja, itt vagyunk. Az Ő párja, Levente is indul egyéniben. Viszont Adri nem tud vezetni, át tudnánk-e vinni Őt Nagyatádra. Este nagylelkűen rábólintottam, persze, nem gond, az autóba befér, de aztán kiderült, hogy autóstól kéne átvinni Őt. 😀 Kicsit sokkolt a dolog, tudom, hogy olvasol, Adri, de ez az igazság. 😀 Nem szeretek nemet mondani, nem tudok. De közben minden cuccom Editék autójában, nem voltak nálam papírok, más autóját kellett vezetnem és ugye közben Krisz halad a váltópont felé, ahol nagyon necces, ha nem vagyok ott. Persze nem mondtam nemet, Adri annyira aranyos volt. Én meg TerézAnyu. 😀 De azt kell mondjam, jól döntöttem, nem hogy nem vitte az időmet ez a kis szívesség, hisz Editet mindenképp meg kellett várnunk, de még sok segítséget is kaptam Adritól az autóban és a készülődés közben is.

Az autósort elterelték valami Z betűs falucska felé, hogy ne keresztezzük a bringapályát. Szép volt az út, de nagyon hosszú, Nagyatádon kb. 20 perccel a váltás előtt sikerült leparkolnunk jó messze mindentől. Nem álltunk túl jól az idővel. Villámgyorsan levettem a vizes cuccot, az autóban átöltöztünk, közben Adri címkézte a bringám, töltötte a kulacsom. Edit is készen állt, elindultunk hárman a váltópontot megkeresni. Krisznek bedobtam egy zsákba a kocsikulcsunkat, a futócipőm és egy darab kalácsot. Más nem jutott eszembe, kapkodás volt.

A váltóponton enni-frissíteni nem tudtam igazán (kb. 2 falat kalácsot azért leerőltettem), ami azonban még nagyobb nyűg volt, hogy egy darab toi toi sem volt a közelben, pedig már majd’ bepisiltem reggel óta.  Mivel nem tudtam, Krisz mikor érkezik pontosan, nem mertem elsétálgatni bringáscipőben. De ott ácsorogva legalább jól benaptejeztem magam (ezt is köszi, Adri, nem is égtem le a nap végére egyáltalán a 32 fokos hőség ellenére sem), Editke pedig feltankolta a zsebem sok energiaszelettel, amit menet közben eszegethettem… volna, ha tudnék rendesen frissíteni. 😉 Köszi, csajok! 🙂

Végül kb. tervezett idővel berobogott Krisz, én pedig elindulhattam a 105 kilométeres túrámra, enyhén ziláltan. 😀

3*35 kilométert vállaltam, több okból. Egyrészt igazságosan nem lehetett felezni a bringaköröket, egy darab 75-ös Nagykörből és 3 db 35 kilométeres Kiskörből lehetett választani. Mindenképp a nagyobb felét akartam vinni. És ezt ráadásul egyben, hogy lássam, hogyan menne, MENNE-e versenykörülmények között, szünetek és csevegés, valakinek a fenekében való tekerés nélkül is a féltáv 90 kilométere? Tekertünk ennél hosszabbakat Krisszel, Andival is, nem kellett volna, hogy gondot jelentsen nekem szimplán önmagában ez a kilométerszám. De versenyen még nem mentem korábban ilyen hosszút. A hosszabb bringaszakaszért cserébe viszont a 4 db 5250 méteres futókörömből átvett egyet Krisz, hogy tudjak pihenni a 4órányi bicikli után. Nekem ez így nagyon jó deal-nek tűnt. 😉

Elindultam tehát. Sík pályát ígértek, alig emelkedőkkel, nulla széllel. Erősnek éreztem magam a startkor.

Az első kör elég jól ment, annak ellenére, hogy már itt meg kellett tapasztalnom, hogy ennek a pályának bizony egyetlen sík szakasza sincs 😀 , cserébe viszont van valami szelecske, ami kivett belőlem rendesen. De itt még jól voltam. Nem fájt semmi, új volt minden, a dombok, a lejtők, a fordítók. Tetszett. Magabiztosan suhantam. Dombnak fel is. Előzgettem. Figyeltem-kerestem a többieket a pályán, drukkoltam, köszöngettem.   Jó volt. 🙂 Az órám szerint 28,3-és kilométerekkel zártam az első 35-öst, ez a nettó volt a váltás bénázása nélkül gondolom, az atádi chipek ici-picit szigorúbban mértek. 😉  Tudtam, hogy tudok ennél gyorsabbat is menni, Krisszel a Balcsi kerülésnél 2x ennyi távon is sima ügy volt a 30-as átlagtempó, de úgy voltam vele, ha ez így marad, az szuper. 105 kilométerre 25-ös átlagtempóval kalkuláltunk nálam a félelmetes excel táblában 😀 , tudtam, hogy ezt bőőőőven hoznom kell.

A második kör vége felé már nem voltam annyira okés. Nem is értettem, mi van. Oké, még mindig baromira kell pisilni, oké, süt a Nap, oké, emelkedők, oké, nincs árnyék, de akkor is, még csak 70-nél járunk??? A második csippantásnál már 27.2-es volt az átlagtempóm az órámon és nagyon fáradt voltam. Sebaj, féllábbal is, ha a következő körön is 1km/h a veszteség, még akkor is baromi sok percet hozok a táblába írt időn…

Aztán fokozatosan teljesen végem lett… és még kb. 35 kili. Már minden kanyart ismertem, tudtam, hol lesz picit jobb, hol sokkal rosszabb. Hol lök rajtam picit a szél, hol tol vissza. Hol kell felfelé tekerni, hol lehet picit gurulni. Nem tudtam enni a bringán, pedig kellett volna. Minden erő elszállt belőlem. Viszont sokat ittam. Isot, vizet. Kulacsból locsoltam is magam. Ezen az utolsó körön már mindenem fájt. Nem is az erőtlenség volt a legrosszabb, hanem a talpamban és a lábujjaimban lévő fájdalom, alig tudtam nyomni a pedált. Beállt a csuklyám, folyamatosan masszírozgatni próbáltam. Kényelmetlen volt ülni, egyenesítgettem magam, majd megint legörnyedtem. A gyomrom sem volt a legjobb, talán az isotól, fájt picit. Árnyékra vágytam a fák tövében és hogy átmasszírozhassam a talpam, hogy levehessem a cipőm. De nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Várt a csapattársam. Nem akartam az árnyékban pihengetni, pedig lehet, hogy egy pár perces szünet igencsak hasznos lett volna…

Az utolsó köröm a chip alig 23 km/h-nak mérte, azt sem tudtam már, hol vagyok, zombi módra kapcsoltam. Alig észleltem valamit a külvilágból, csak tekertem, ahogy erőm (nem) bírta. Láttam Andikát, aki még mindig tudott rám mosolyogni, pedig Ő akkor már a 180. kilométerét taposta. Nem értettem, hogy csinálja… Már csak 10km, de emelkedik. Körforgalom, Nagyatád tábla. Hallelujah!  A Triatlon városa. Aham, tényleg. 🙂  5 kilométer , 4, 3, 2, 1… Ott van Krisz. Háááááááál’Isssssstennek! 105 kilométer 25,5-ös átlaggal, 4 óra 7 perc valamennyi. Kb. 5 percet hoztam a táblán. Nem a legjobb idő, de jobb, mint amivel számoltunk, a Főnök elégedett lesz! 😉  Veszettül elfáradtam… 🙂

A depó megint új volt. Mit kell itt csinálni? Hol váltok? Nagyon kedvesen elvették a bringám és irányítottak tovább, most is valami sátron kellett átrohanni, mint az úszásnál, levettem a bringáscipőm, mezítláb és félig ájultan 🙂 futottam Kriszhez.

Krisz rámzúdított egy halom infót, miközben levette a lábamról a chipet és átemelte a rajtszámunkat (egy közös volt).  Hozott ki kempingszéket, üljek bele. Vett hideg italt, palacsintát, egyek-igyak. A pénz és a kocsikulcs a zsebében, ezt itt, azt ott találom. Aztán elrobogott, én ott maradtam Viktorral… belerogytam a kempingszékbe és szerintem legalább fél óráig nem sokat mozdultam és kommunikáltam. 🙂 Tudtam, hogy ez a leghosszabb pihenőm, nem is akartam igazán mozdulni. 3 futókörrel indított Krisz 4 órányi pihenő után. Neki a 15 kili így max. 1 óra 20 perc körül lesz, az nem sok, muszáj lesz összekapnom magam hamarosan.

Közben betekert Edit is, Viktor elindult az első futókörükre. Ők körönként váltották egymást bringán, ezt akkor ott nagyon irigyeltem. Mit meg nem adtam volna az utóbbi egy órában egy 5 perces szünetért! 🙂  Nagy nehezen összekaptam magam, futócipőt vettem. Ittam egy kólát. Enni most sem tudtam. Közben Viktor és Edit váltottak. Aztán megint. Tudtam, hogy hamarosan újra rajtam a sor.

Krisz

Közben Barbi, Krisz hugija csörgött, a fordítónál ülnek, látták futni Kriszt, megvárnak engem is. Hoztak M&M-st , málnás sört, aranyosan készültek. Krisz megérkezett, én elindultam feléjük.

2,4 kilométerre várakoztak Barbiék, az első futóköröm felénél sem, de alig vártam, hogy megállhassak náluk. Jól rájuk zúdítottam a nyomorom, pihiztem egy percecskét náluk, aztán indultam tovább… akkor, ott el sem tudtam képzelni, hogy a többi köröm még le fogom futni ma. 😀 Arra gondoltam, átadom Krisznek a szakaszaim, kész,ennyi volt. 😀

De aztán valahogy végigcsoszogtam a váltópontig és eszembe sem volt említeni az uramnak a feladós terveim. 25-30 perceket tudtam alkalmanként pihenni, amíg Krisz futott és később magam sem értem, hogy, de csak végigmentem a nagyatádi  5250 métereken. 🙂 Sokat segítettek a pálya mellett álló ismerősök, barátok, a sok kedves szó. Nagyon tetszett a verseny hangulata. Szuper frissítés, rengetegen az utcákon. Kész kis sorfal között döcöghettél végig . A váltópontnál mindig iszonyú jó zene dübörgött és lehelt beléd új életet, Péter Attila pedig speakerként félelmetesen jó munkát végzett, élmény volt hallgatni Őt. Lassan beesteledett…

A 7. kör előtt még volt egy óránk és 10 percünk, hogy meglegyen a megálmodott 12 óra alatti befutó. Sima ügynek tűnt. Krisz úgy indult útjára, hogy Ő most fut laza 30 percet, én akár 40-et is mehetek. Ez rendben, megoldjuk. 25 percnél odaálltam a váltózónához és vártam Őt. Sehol. 30 perc, sehol. 32, 34, 35 és érkeziiiik. 😀 De mi történhetett??? Hát. Sorba kellett állnia sürgősséggel a kék dobozoknál, nem volt mit tenni. 😀 Kijelenthettük bátran, hogy elsz@x”rta a 12 óránkat… (bocsánat!) 😀 Nagyon ki kellett volna lépnem, hogy meglegyen a 11:59. 🙂 Mármint, hogy volt rá 35 percem, de lehetetlenségnek éreztem a dolgot. Nagyon nehezen mozogtam…

Mikor ráfordultam az utolsó kör végén a célegyenesre, kézenfogott, én pedig  kértem, ne siessen. Láttuk a zöld vagy milyen színű szőnyeg végén a nagy, ketyegő órát: 11: 59:58 🙂 Bassssszuuuuuusssss! 😀 Mire végigfutottunk a szőnyegen, 19mp-el átléptük a megálmodott 12 órát. De ez nem számított! Én annyira örültem, hogy beértünk! 🙂  Megcsináltuk! Végeeeeee!!! 😀

Editék akkor már bőven a célban voltak, félelmetesen jót futottak, fél órával előttünk értek be. Lőttek pár fotót rólunk, aztán átvettük az érmeinket, a névre szóló pólónkat, a doboz hideg Radlert. Jöhetett a jól megérdemelt pihenés… 😉  Nagyon örültünk magunknak! 😀

Ekkor este 9 óra felé járt az idő. Andika még a futópályán. Tavaly határozta el, hogy megcsinálja élete első teljes távját. Edzőtársaként tudtam, mennyi minden szólt közbe a készülésébe. Tudtam, hogy nem tudott futni a bucira dagadt térde miatt, hogy korábban ízületi problémai voltak.  Orvoshoz járt a derekával, mindig volt valami, ami közbeszólt a készülésébe. Nem tudta, mindezt intő jelnek vélje-e vagy inkább a megugrandó akadályt kell benne látnia? Végül úgy döntött, elindul a versenyen, maximum nem fejezi be. Megpróbálja. Odaáll.

Mi a célbaérés után még összeszedtük a pálya mellett szana-széjjel hagyott holmijainkat, fotózkodtunk, majd megettük az ingyen kaját, ami most már igazán jól esett, de persze nem fért a gyomromba. 🙂 Aztán visszavittük a chipet, és vártuk Andit. 10óra körül kocogott be a 6. köréről.  Még 10 kilométere volt hátra. Éjfélig kellett beérnie, az ember ilyenkor kalkulál az átlagos futótempójával, 10 kili 1,5-2 óra alatt sima ügy, igaz? Picit kocogtam vele, majd néztük, ahogy elindul a sötétbe. Mi kidepóztuk a bringám, elmentünk a kocsiért, majd lehuppantunk Editék mellé kis takarókra a fűbe szurkolni a még érkezőknek. Viktor mondta, hogy Andika még nem jött be a 7. köréről. Számolgattunk. A 16 óra már nem lesz meg basszus…  

Andika azonban érkezett és csinálta tovább. A Férje, Sanyi kísérte a 8. utolsó körén, ami a teljes maratonhoz és a teljes vaslédi távhoz hiányzott még…  Ez a csodanőci 220 kilométer után indult el úgy, hogy mindene fájhatott és tudta, a szintidő már necces…

Andrea VasAnyu lett

Éjfél előtt néhány perccel futott be Andika. Hatalmas tapsot kapott, ekkorát a nap folyamán én még nem hallottam. A célban a férje és a kisebbik fia várta egy csodaszép csokor vörös rózsával, szép pillanat volt. Ennél jobban csak akkor időzíthetett volna, ha megvárja a pár perccel későbbi tűzijátékot és azzal a pompás fényesővel a feje fölött fut át a célkapun! VasAnyu lett a barátném, igazán nagyon-nagyon büszke vagyok rá és arra, hogy vele készülhetek jövőre is… mert hogy másnap ledumáltunk egy csajos párost Nagyatádra 2017-re. 😉 Szívből gratulálok, Andim!

Névreszóló póló, szép érem

Összegezve a versenyt: a Nagyatádi EXtrememan egy szuper hangulatú, színvonalas és méretei ellenére mégis családiasnak mondható rendezvény. Ár-érték arányban abszolút nyerő szervezés, úgy éreztük, nagyon sok mindent kaptunk a nevezési díjért cserébe. A még váltóknak is névreszóló finisher póló baromi figyelmes. Az úszópálya, a környezet, a rajtceremónia Gyékényesen önmagában is élmény, csillagos 5-ös. A bringapályának csak a kis körét ismerem, az aszfalt lehetett volna jobb minőségű is, de ha nem fúj a szél és ha nem fogyok el, akkor azzal is tök elégedett lettem volna. 😀 Imádtam Ötvöskónyi után az erdőszélen ácsorgó kissrácot, aki minden körben odakiabált, „Adj csokit, dobj csokit!” . Az utolsó körnél mondtam neki, hogy de hát nincs! Erre Ő: „Nézd meg jobban!” 😀 Nagyon nagy szükségem volt erre a poénra ott, akkor. Nem is tudja az a kis koszos-kócos, mekkorát dobott ezzel a fél mondattal a hangulatomon. A futópályán nálam a sok szurkoló nyerte az első díjat, a másodikat a dinnye a Parkban. 😀

Az út maga a cél! 🙂

Büszke vagyok mindenkire, aki a hőség ellenére aznap ott volt és végigcsinálta, amit vállalt. Magamra is nagyon-nagggggyoooooon!!! 😉 A féltáv mondjuk még mindig várhat rám..  ez az eset tanulsága. 🙂 Tökre örültem a sok kedves-ismerős versenytársanak, hihetetlenül szuperek voltatok mind! „ Veled Végtelen” páros, köszi a szervezést, az egész napot és emelem a kalapom a sportteljesítményetek előtt! 😉 Andika! A Hősnőm vagy! Krisztián, Te pedig a Társam! Hálás vagyok, hogy Veled együtt csinálhattam végig a napot. Köszönöm, hogy bíztattál, sokszor dícsértél és egyáltalán, hogy összeálltál velem. 😀 Neked hála most villoghatok a hipi-szupi 12 órás időnkkel!!! 😀

Neked pedig a gép előtt köszi, hogy végigolvastál 😀 , egy hosszútávú versenyhez hosszú beszámoló is dukál. 😉 Remélem, a sok nyafi ellenére azért sikerült kedvet csinálnom Neked ehhez a versenyhez… 😉

Én jövőre tuti ugyanitt! 😉

mago