Amikor egy álom valóra válik – Anita első maratonja

6 évvel ezelőtt kezdtem el ismerkedni a futással, mert fogyni szerettem volna. Ezt a sztorit talán már mindenki ismeri, így nem is részletezem 🙂 , de a lényeg annyi, hogy a sikeres fogyás után is az életem részévé vált a futás.

A futás a legegyszerűbb mozgásforma, főleg egy anyukának, akinek a napjai nagy része a pici gyereke körül forog. Csak futócipő kell hozzá és hajrá!

2011-ben voltam az első futóversenyemen, ahol megérintett a verseny hangulata és rájöttem, hogy milyen jó érzés beérni a célba, milyen jó érzés azt mondani, hogy ezt is megcsináltam! 🙂

Szépen lassan emelkedtek a távok, de csak a magam kis hobbi szintjén és ami Benny mellett belefért az életembe. Voltak időszakok, amikor a futás a háttérbe szorult, és voltak időszakok, amikor jobban tudtam rá koncentrálni. Nekem a futás a kikapcsolódás, a feltöltődés, a stresszlevezetés, minden egyben.

Jöttek a 10 kilométerek, aztán az első félmaraton, amit aztán egyre több követett, a csapatos Ultrabalatonok stb.. és lassan, kb. 2 éve mocorogni kezdett bennem a vágy egy nagyobb táv után is, kezdett érdekelni, hogy milyen lehet egyszer maratont futni. Mint a „nagyok”… de ha belegondoltam a 42,2 kilométerbe, sokára jutottam el addig, hogy én ezt tényleg akarom.

Már 2015-ben is ott akartam lenni a bécsi maratonon, de lesérültem, így nem lett belőle semmi… aztán 2015 októberére neveztem a pesti maratonra, de nyáron lesérültem. Kicsit el is kenődtem, hogy talán mégsem kell nekem ez a maraton, ez jel, hogy nem az én utam. Most már tudom, hogy akkor még fejben nem voltam készen rá, nem akartam eléggé.

 

Aztán 2015 év végén megint beneveztem az idei áprilisi bécsi maratonra, lesz ami lesz. És óvatosan, a sérülésből gyógyulva, több futócipőt letesztelve megtaláltam a HOKA cipőt, amivel fájdalommentesen, szépen, fokozatosan készülni tudtam hétről hétre…

Kinyomtattam egy edzéstervet a netről és a NIKE+ app-en is beállítottam egy maratoni edzéstervet, amit ha nem is tartottam teljesen be, de arra figyeltem, hogy a heti kilométerek általában legyenek meg. A többi pedig ahogy éppen jött és ahogy éppen Benny és a munkám mellett belefért az életembe. Volt, hogy munka után futottam hátizsákkal a suliba, volt, hogy este, sötétben, munka után indultam neki, vagy épp korán reggel. Ebben sokat segített a családom és Zsolti, akik vigyáztak Bennyre, ha kellett.

Végig a pulzusra figyelve futottam, lassan 3 éve, hogy figyelek a testemre, de ezt sem csinálom annyira tudatosan, csak a magam kis módján. A cél mindig az, hogy ne haljak meg, de bírjam szusszal. Nem akarom elveszíteni azt az érzést, amiért futni kezdtem, a felszabadult örömöt, a mozgás örömét. Ezért sincs edzőm és ezért sem tudok úgy futni, hogy szigorú edzésterv szerint, mert nekem ez nem megy. Futok, mert szeretem és beleépül az életembe, de így pont jó.

A felkészülés jól sikerült, a leghosszabb futásom 35 kilométer volt és Forrest szülinapján a 8 szigetkör, ami végülis már egy maratoni táv volt, de ott azért körönként pihentünk, megálltunk. Az igazi megmérettetés és kihívás a vasárnapi bécsi maraton volt.

Előző héten Zsolti utasítására töltöttem fel a szénhidrátraktárat, már csak keveset futottam és próbáltam pihenni, már amennyire tudtam, mert a sajnos 15 éve kísérő migrénem megint pont előtte napokban jelentkezett be, de gyógyszerrel egész jól le tudtam tompítani, csak remélni tudtam, hogy vasárnapra nyoma sem lesz.

Hétvégén már kezdtem kicsit izgulni, felvettük pénteken a rajtszámot, szombaton elmentünk a városházára császármorzsa partyra, aztán időben hazajöttünk pihenni és mindent előkészíteni a nagy napra. 🙂

Zsolti volt a supportom, nála volt minden, hogy nekem ne kelljen semmit cipelnem, iso , zselék, sótabletta, magnézium és váltás ruha.

Időben megérkeztünk a rajtba, beálltam egy utolsó pisire, kb. 20 perc alatt sorra is kerültem, de sebaj, még így is volt időnk bőven. 9 előtt beálltam a rajtzónámba, utolsó puszi Zsoltinak és kezdődhetett a várakozás… szakaszosan indítottak minket, együtt indultunk a félmaratonistákkal és a váltókkal is, volt tömeg rendesen. Kicsit hiányoztak a DK társak, 2013-ban többen indultunk a félmaraton távon és olyan jó volt együtt várni az indulásra, így tegnap csak odaképzeltem őket, de már az is sokat jelentett. 🙂

 

9:30-kor végre sorra is került a mi rajtzónánk, elég hátulról indultam, ami kicsit zavaró volt, mert rengetegen voltak és nehezen lehetett haladni előre, bosszankodtam is, viszont ez arra volt jó, hogy tuti nem futottam el az elejét, mert nem volt rá lehetőségem. 😀

3 km körül értünk a Praterben, addigra már éreztem, hogy megint pisilnem kell és ez az érzés nem akart elmúlni, úgyhogy kb. 5 km-ig birtam és bementem a bokrok közé, mint sokan mások. J Mérgelődtem is picit, hogy elég amatőr vagyok, hogy már 5 km-nél pisiléssel vesztek az időmből, de mindegy, ez van… Jól ment a futás, végig figyeltem a pulzusomra, 150 körül tartottam, kényelmes 6-6:10 közötti tempókkal haladtam.

Zsolti a 9-10 km között várt, megbeszéltük, hogy ott majd zselét fog adni, levettem a mellényemet, mert addigra már bemelegedtem, és futottam tovább. Felbukkantak Irénke kolléganőmék is, nagyon örültem nekik a szurkolók között!

Fogytak a kilométerek, semmi bajom nem volt, szépen haladtam, a frissítő állomásoknál tovább futottam, mert volt nálam kulacs, így nem kellett időt veszítenem.

Schönbrunn környékén kiszúrtam megint Zsoltit, ott szerintem nem kértem tőle semmit, de jól esett őt látni, lefutott velem a Westbahnhofig, csak annyit panaszkodtam neki, hogy nehezen lehet haladni, szlalomozni kell és már megint pisilnem kellett. 🙂

Szeretek futni a Mariahilferen, mert végig lejt, vitt a lendület lefelé mindenkit. 🙂 Találtam egy Toi Toit útközben, oda beugrottam, de elbénáztam majdnem 3-4 percet, mert elfelejtettem benézni, hogy van e bent valaki és kb. 2 perc után esett le, hogy üres volt… Mindegy, második amatőr hiba. 😀

Mikor a félmaratonisták lekanyarodtak, még tök jól bírtam, akkor kicsit belegondoltam, hogy még ugyanennyi hátra van, de mentem szépen és 2-3 kilométeren keresztül még 5:50 körüli kilométereket is futottam, mint utólag kiderült. 🙂

25 km-nél megint találkoztunk Zsoltival, akkor kulacsot cseréltünk, adott egy sótablettát, mert picit a fenekemnél éreztem egy izmot beállni, ettem két energia gumicukrot, megittam egy Energy Shot-ot és indultam tovább a Prater felé újra.

30 km-nél a Stadionnál újra találkoztunk és nagyon megörültem, mert a Nike-s csajok is ott voltak vele, + Irénkéék is megint, megálltam puszit adni nekik, ott hagytam Zsoltinál a kulacsot, mert nehéz volt és már fáradt a kezem, de cserébe kaptam egy üveg vizet tőle, mert azt kívántam és indultam is tovább. Még mondtam is nekik, hogy jól vagyok, de érzem, hogy kb. most indul a maraton…. 🙂

A Hauptallee egy bazi hosszú szakasz, egyébként szeretem, de tegnap valahogy nem lett a kedvencem, el kellett futnunk a végére, ott megfordultunk és vissza megint, ott végre láttam Katiékat is, akik előttem futottak nem sokkal és figyeltem a táblákat, akkor már 35 km-t mutatott és tudtam, hogy nemsokára vége.

Bosszankodtam is, mert az órám addigra már legalább 600 méterrel mért többet, igy realizáltam is magamban, hogy lesz ez 43 km is, ami egyébként nem gáz, de 42 km-nél igenis az az 1 km egy örökkévalóságnak is tűnhet. :/

A pulzusom ekkor 155 környékén volt, ha 160 környékére ért, akkor lassítottam inkább. Gondoltam rá, hogy ahogy mások mondják, az utolsó 10km-re felejtsem el az órát és adjak bele mindent, de féltem.. féltem, hogy nem bírom a végére, hogy rosszul leszek és elvisz a mentő, nem ismertem a testemet ekkora távnál már, így nem kockáztattam. Nem akartam meghalni.

Úgyhogy ugyanúgy pulzusra figyelve haladtam szépen előre. Itt már a frissítőknél meg kellett állnom vizet inni, mert nem volt nálam és Zsoltival is már csak a célban találkoztunk.

Szuper érzés volt újra visszatérni a Ringre, mert tudtam, hogy innen már nincs sok hátra… Kb. a 40. kilométer környékén próbáltam kicsit emlékezni az elmúlt évekre, a futásaimra, de nem jöttek emlékek.. csak egy mondat, de az szinte végig, az egész távon, Tomán Edinától: „Futok, mert szeretem… „ Ez volt a mantrám tegnap, semmi zene nem tudta elnyomni a fejemben ennek a mondatnak a dübörgését…

Kb. 600 méterre a céltól egy pasi, akinek már érem volt a nyakában szurkolt nekünk, jót nevettem rajta, mert azt mondta, hogy „most már húzzatok bele, itt a vége, ti akartátok ezt a szarságot magatoknak, akkor kapjátok össze magatokat és gyerünk!!!” Végül is igaza volt, mi akartuk ezt magunknak, nem kényszerítettek, akkor fogat összeszorítani és szépen irány előre! 🙂 400 méterre kiszúrtam a tesómékat, ő váltóban futott, akkor már nem lehetett letörölni a vigyort a fejemről, mentem előre, még gyorsítani is volt erőm és amikor megláttam a célkaput, na akkor jöttek az emlékek, peregtek a futóbarátok arcai, a versenyek, az érmek, az esőben futás, a hóban futás, minden, kb. 30 másodpercben… benne volt minden és mindenki, ami és aki eddig az útig elvezett…

 

Vörös szőnyeg, befutókapu, kattogó fényképezők, engem pedig fojtogatott a sírás, hogy megcsináltam, beértem, maratonista lettem, most már úgy igazán!!! 🙂 Majdnem rosszul is lettem, annyira szorította a torkomat, de aztán pont jött az érem a nyakamba és sétálhattunk hátra a befutócsomagért.

Zsolti és Irénkéék már ott vártak a megbeszélt helyen, boldogan értem oda hozzájuk. 🙂 Megcsináltam! Egy álom valóra vált újra!

 

Utána kettesben maradtunk Zsoltival, aki segített átöltözni száraz ruhába, picit még pihentem és hazaindultunk… igazából kicsit vártam, hogy majd csillámpónik fognak ugrálni és lesz nagy banzáj, hogy Bambi maratonista lett 😀 , de mára már letisztult bennem ez az egész, és rájöttem, hogy a csillámpóni bennem ugrándozik 🙂 , és ha ránézek az érmemre, akkor is feljönnek az emlékek, az utolsó fél perc emlékei főleg. És ez az, amiről a maraton is szól, nekem ezt jelenti. Egy koronát az elmúlt 6 évemre.

Az órám szerint 43,03 km-t futottam 4 óra 28 perc és 14 másodperc alatt, két pisiszünettel teljesen elégedett vagyok. A tervem egy 4:30-as első maraton volt, ezt éreztem reálisnak meghalás nélkül és ez sikerült is! 🙂 Az átlagpulzusom pedig 155 lett! 🙂

 

Hálás vagyok a családomnak és Zsoltinak, hogy segítettek a mindennapokban abban, hogy Benny mellett eljuthassak futni, a barátaimnak azért, mert megértették és kitartottak mellettem akkor is, ha az elmúlt időszakban az időm nagy részét inkább a felkészülésre fordítottam és őket picit elhanyagoltam, pedig szeretem őket! 🙂 A futóbarátaimnak köszönöm azt, hogy egy csapat vagyunk! 🙂 Panninak azt, hogy segített felkészülni az első félmaratonomra, ahol aztán végképp megfertőződtem 😀 , A Nike Donauzentrumnak azt, hogy a legjobb csapat vagyunk 🙂 , az Ajzner családnak a testi és lelki karbantartást 😀 , és Nektek pedig azt a sok szeretet és szurkolást, amit tegnap és az elmúlt időszakban kaptam Tőletek!!! <3