Olyan fantasztikus élményben volt részem a hétvégén, hogy gondoltam megosztom Veletek. 🙂
Spartan Race Jakuszyce
Az egész úgy indult, hogy Spartan Race-re mentünk Lengyelországba a Párommal, aki edzett és gyakorlott Spartan versenyző (Mayer Viktor) és amúgy a magyarországi Spartan versenyek egyik szervezője. Csak magunk között megjegyzem, hogy nincs más választásom, mint indulni ezeken a versenyeken. 😉 😀
Röviden a Spartan Race-ről: leginkább terepfutás, akadályokkal tűzdelve. Az akadályok között szerepel kúszás, memória feladat, kötélmászás, célbadobás, palánkon átmászás és egyebek között mindenféle gyűrűkön, meg BKV kapaszkodókon történő haladás.
A dolog szépsége, hogy amennyiben nem sikerül megoldani az adott feladatot, a jutalom 30 burpee, azaz négyütemű fekvőtámasz. 😛
Akadálypálya
Nos ezen a versenyen egy laza 13km-es, enyhén dombos, ködös, csodálatosan havas, fenyőredős pályát kellett bejárni, melyet 23 akadály tarkított. Kettő órámba és 180 burpee-be került, hogy átlépjem a célvonalat. Utóbbiaktól picit elfáradtam, mindet a második órába sűrítettem 😉 .
A következő órák a pihenésről szóltak. Beszélgettünk, eszegettünk, vártuk az eredményhirdetést, ugyanis a Hun Elit Team dobogós lett. 🙂
Edit és Viktor
A nap azonban a díjkiosztóval még nem ért véget. 😀 Volt szerencsém ennek a bizonyos magyar csapatnak az egyik tagjával utazni és osztozni a szálláson. Ő tájfutó volt és nem mellesleg Elit Challenge ( 5 napos, határokat feszegető, katonai kiképzés) “végzett”.
Kis különítményünk tagja volt egy másik (megszállott :D) terepfutó is. Ők egy bevállalós Spartan hős hölggyel karöltve kitalálták, hogy kocogjunk el a közeli vízeséshez, ami kb 3 kili. Szóval adott 4 harcedzett sportoló, meg én. 🙂 (Editünk “csak” Ironman dobogós, ennyit a harcedzettségről 😛 – a szerk. 🙂 )
Oké, gondoltam 6km-t én is le tudok futni, Viktor úgy sem hagy ott sehol 🙂 . Ruhaszárítás hajszárítóval, hogy azért alulra továbbra is jusson két réteg, aztán gyerünk. Végül 6-an vágtunk neki a kirándulásnak.
Picit kocogtunk felfelé, és igen sokszor megálltunk fotózkodni. Még enyhén havas, de inkább latyakos köves úton futottunk célunk felé. Nem győztük magunkba szívni a természet friss, téli illatát, csodálatos látványát, ahogy a fenyőfák még átengedik a lemenő nap utolsó sugarait.
Egy kis mászás után, ahol csapatunk elitje természetesen futott, én simán beértem egy kellemes tempójú sétával, elértük a vízesést, amit gyorsan le is fényképeztünk. 🙂
Mikor végeztünk a fotózkodással, megállapítottuk, hogy még van időnk naplementéig 🙂 😉 .
Hát, gyerünk! Öten mentünk tovább…
Innen jött a neheze… Se kaja (már korábban sem ettünk semmi táplálót), se víz. Szint annál több. Hát, amit én ott produkáltam, azt kocogásnak sem nevezném.
Az utolsó 100 méter a sípálya tetejéig (merthogy egy sípálya tetejére, 700-ról 1200m-re “futottunk” fel) életem leghosszabb 100 métere volt. Háromszor kellett megállnom (nem futás, séta közben!!!), hogy végre meglássam azt, amiért bizony megérte. 😀
És a java még csak most jött! 🙂
Egy kis szűzhóban futás, sziklamászás és bámészkodás után elindultunk lefelé. A sípálya csak a miénk volt. Szaladtunk, rohantunk lefelé! Elképesztő szabadságélmény. Új, más, csodás.
Tíz kilométer, közel 600m szint, mesés tájak, fantasztikus társaság! Felejthetetlen élmény, nem is zárhattuk volna szebben ezt a kihívásokkal amúgy is jócskán tűzdelt napot…
*************************************
Köszi Edit! 🙂
Olvasva Téged, megint az jut eszembe, mennyire megéri néha letérni a járt útról és hogy a nem kevés erőfeszítésért mindig jár jutalom. 🙂 😛 Ügyesek vagytok, büszke lehet Rád Viktorod, Te VasAnyu! 🙂
Kommentek