Edit történetét olvashatjátok most…
Mikor először hallottuk, mit művelt már megint ez a nőszemély, leesett az állunk. 😀 Újra és újra meglep minket, pedig ismerjük, tudjuk mennyire elszánt és mennyi energiája van! 😀 Edit tavaly pár hónap alatt készült fel a Budapesten rendezett 70.3-ra. Titokban. Mosolyogva futott az utolsó 5 kilométeres körben is, valamivel 6 óra felett teljesítette a távot (1,9km úszás, 90km bringa, 21km futás). Aztán októberben maraton, majd idén Nagyatádon váltóban teljesített barátaival és gyermeke apjával egy Ironman-t.
Egy héttel Nagyatád után pedig Editünk bringára pattant… és letekert 2 nap alatt 375 kilométert hegyen-völgyön át. 🙂
A beszámolóját olvasva… őszinte leszek…megnyugodtam picit, hogy azért Neki is fáj. 😀 Hogy nincs fémből, meg ilyenek… egyszerűen csak túl tudja magát tenni a fizikai fájdalmán. 🙂 Esetében elvitathatatlan a szuper genetika, de mind tudjuk, ez nem mindig elegendő… ilyen teljesítményhez kitartás, makacsság, elszántság kell. Egy jó csapat, egy látványos cél… 🙂
Erről olvashattok most Edit beszámolójában. Jó tekerést Nektek! 😉 <3
********************************************
Tengerre magyar! 🙂
–élménybeszámoló életem egyik legfantasztikusabb hétvégéjéről
Tengerre magyar! Így hívják azt a kerékpártúrát, amit a nagykanizsai Teker Egyesület szervezett múlt hétvégén. Az úticél Nagykanizsáról indulva a horvát tengerpart két nap alatt, két keréken. Már a beszámoló elején szeretném megköszönni Jankovics Ferinek a szervezést, a türelmet, a telefonos tanácsokat, melyeket – akkor még teljesen ismeretlenül – kaptam tőle.
Kristóf Kata meghívásának hála volt szerencsém csatlakozni ehhez a csodás csapathoz. Meg kell mondjam, picit izgultam. Az eddig, egy nap alatt bringával megtett max. kilométereim száma 100 volt. Ez a túra Kata elmondása szerint nagyjából 2×150-nek ígérkezett. Gondoltam, sebaj, belevágok. Első nap menni fog, második nap – ide komoly szinteket ígértek – majd megpihenek a kísérőbuszban. Ráadásul a csapat mottója: “Senkit nem hagyunk ott!” Mi baj lehet? 😀 😛
Elérkezett a várva várt csütörtök este, amit Katáéknál, Nagykanizsa közelében töltöttem. Beszélgetésünk során kiderült, hogy nem lesz nagy ügy (!!!) -majd meglátom – a bolyban 35km/h-val tekerni. Még sosem bolyoztam. 35? 25-öt sem tudok stabilan! Most már nem picit izgultam… 😀
Zacskó a lábra 🙂
2015.07.31. Péntek reggel. Nagykanizsa. Erzsébet tér. Reggel fél 8. Eső. Semmi gond! Esőkabát fel, zacskó a lábunkra. Esőben még úgysem tekertem. Tengerre magyar!
Néhány 10km után örömmel nyugtáztam, hogy minden megerőltetés nélkül képes vagyok a 31km/h-s iramot tartani. Jó dolog ez a bolyozás! 😀
A 100.km környéken picit elméláztam azon, hogy még sosem tekertem ennél többet egy nap. Ráadásul a síknak ígért első nap nem az a sík volt, amire én gondoltam…. Szerencsére, hála a jó csapatnak, az emelkedősebb terepen is átevickéltem – némi támogatással. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy erős fiú, mikor kicsit lemaradoztam, a hátamra tette kezét és tolt föl az emelkedőn. Mikor Én kellő lendülettel, megfelelő közelségbe értem a többiekhez, Ő visszafordult és felsegítette a többieket. Köszönet érte Vastag Marcell!
Ekkortájt derült ki, hogy az út fele! még hátravan. Igen-igen, a 150 kilométer 200-ra ugrott… Jujjdejó! 😀
Telt-múlt az idő, fogytak a kilométerek. Remekül éreztem magam! Olyan helyeken mentünk, ahova autóval valószínűleg sosem mennék, ha úticélom a tenger. Kis falvak, nem túl széles utak, csodálatos kilátás. Autóból mit sem érzékel az ember ebből! A varázslatos látvány része volt számomra a Teker Egyesület csapata! Ezek a Tekeres fiúk és lányok az egyenmezükben fantasztikusan néztek ki! 
Öröm volt nézni, ahogy rendezett sorban tekertek egymás után. Kerekeik szinte összeértek! A kanyarokban ez különösen szép látvány volt! És még valami nem mindennapi: imádtam induláskor a cipők kattanásának hangját, ahogy mindenki újra nyeregbe pattan és 30 őrült bringás beveszi az országutat!
Lassan már a végét jártuk. Én legalábbis biztos. 😛
Körülbelül a 190.km-ig bírtam. Lehet, hogy az utolsó órákban már nem figyeltem kellőképpen a folyadék- és energiapótlásra. Ott az összes fizikai és mentális erőm, tartalékom elfogyott. A forgalom miatt pedig egyesével kellett haladnunk. 28km/h-val! A 190.km után.
Egyre jobban lemaradtam. Próbáltam összeszedni magam, nem akartam ennyivel a vége előtt feladni és beszállni a buszba.
Akkor ismét érkezett a segítség! 😉 Már nem csak az emelkedőkön volt rá szükségem. Síkon is maximum 20-szal voltam képes önerőből tekerni. A fizikai segítség mellé érkezett a buzdítás is: “Már csak 10km! Meg tudod csinálni! Ne add fel, mert nagyon fogod bánni!” Nem is akartam. Simán csak nem bírtam. 😛
Eltelt az első utolsó 10kili. Jött a következő…. Atyaég!
“Ne csóváld a fejed, tekerj!” Ha Attila nem szól, észre sem veszem. 😉 Még csak nem is volt emelkedő. Mindössze egy amolyan kis sunyi… Eltelt a második “utolsó 10” kili is. Így vissza gondolva nem is tudom mi történt. 😀 Teljesen el voltam kábulva. A térdem mögötti ínszalag már akkor is elképesztően fájt, mikor a kapott lendülettel, önerő nélkül haladtam.
Szálláshelyünknél az első nap után
Tábla: 4km, állítólag vegyes úton. Emelkedők, murva. Imádkoztam, hogy ez a 4 igaz legyen…
Ha nem is 4km volt, de legalább már nem 10! Feltekertünk! 🙂 A többesszám jogos, merthogy nem Én egyedül, az tuti! Hálásan köszönöm, Gál Attila!!! Így utólag viszont – bár tudom,hogy egyedül nem ment volna – mégis büszke vagyok magamra.
Nem kell mondanom, hogy a nem szintes (1300m) 215km után mennyire féltem attól a naptól, ami ezután jött. 150km, kemény emelkedőkkel.
2015.08.01. Ribnik. Reggel fél 9. Indulás!
Rövid lefele után mindjárt egy kis emelkedővel indítottunk. Nem voltam bemelegedve. Lelkileg sem. Nem tudtam tekerni. Leszálltam a bringáról és toltam. Indulás után 5 perccel! Közben azon gondolkodtam, vajon kibírok-e fél órát, vagy inkább már most szálljak be a buszba, amíg van hely. 🙁
Eltelt egy kis idő, kezdtem bemelegedni, de a lábam ugyanott fájt, mint előző nap. Gondoltam, ha kibírok 50 km-t, már boldog leszek.
Ismét érkezett a segítség: azért fáj ott a lábam, mert magasan van az ülésem. Megálltunk, 1,5-2 cm-rel lejjebb raktuk. Elsőre nagyon alacsonynak tűnt. Sebaj, próbáljam csak meg! Már néhány km múlva megtette hatását a módosítás: szinte teljesen elmúlt a fájdalom. Köszönöm Boros Kornél!
A jól megérdemelt pihenés 🙂
Innentől szépen fogytak a km-ek, és túljutottam az út, nehezebbnek mondott, első felén! Jöhet a megérdemelt pizza! Csak úgy tengett bennem az önbizalom 😉 🙂
Oké-oké. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy két fantasztikus kísérőm akadt. Elöl Kolonics Bálint, aki egy percre sem hagyott “megpihenni”. Diktálta a tempót, tippeket adott. Mögöttem Gál Attila. 🙂 Tudtam, hogy ilyen segítőkkel semmi baj nem lehet! Ezúttal viszont ment önerőből, fizikai segítség nélkül!
A hosszú pihenő után azért nem volt könnyű visszaülni a nyeregbe. Ismét fogytak a kilométerek. A 120-130. km környékén megindultunk lefelé. Egy kis fotózás miatt leszakadtunk a csapattól. Én mentem elöl. Lefele, tekerve, 31km/h-s sebességre voltam képes. Aztán felvetettem Attilának, igazán mehetne ő előre. Innentől mintha szárnyaim nőttek volna. Kb. 100 méter múlva már 40 körül tekertünk. Aztán szépen , egyre-egyre gyorsabban. Stabilan jöttünk 50km/h-val a kanyargós lejtőkön! Fantasztikus volt ez a száguldás! És akkor…. megláttam a tengert! Felejthetetlen pillanat. Mintha most látnám először. Már nagyon hiányzott a látványa, az illata.
Innentől tudtam, hogy képes vagyok rá! Végig tudom csinálni egyedül.
Az utolsó kilométerek Opatijan keresztül vezettek Lovranba. Gyönyörű volt… <3
Hatalmas kihívás, fantasztikus csapat, szebbnél-szebb tájak. Megpróbáltatások, a határaim feszegetése, rendkívüli élmények, száguldás, BOLDOGSÁG! <3
A vége:
1.nap: 220km, 1300m szint
2.nap: 155km, 2800m emelkedéssel.
Szívből köszönöm az élményt!!! <3
Kommentek