Hol is kezdjem? 🙂
2014-ben 3 csapatunkkal vettünk részt az UB-n és nagyon jól sikerült. Azt hiszem legalábbis… mivel én személy szerint csak jöttem és mentem, az igazi pörgésből, az igazi buliból kimaradtam egy UB-nál fontosabb esemény miatt, talán emlékeztek rá. A lányok-fiúk viszont jól érezték magukat, mindenkit feltöltött a Balatonnál töltött 2 közös nap. Persze, hogy jövőre is indulunk… 😉
Október közepén szegeztem Nektek a kérdést, ki tartana 2015-ben velünk? Szigorú feltételekkel, szabályokkal, ami talán néhányatokat el is riasztott. De ez jövőre sem lesz másképp, 30 embert koordinálni nagyon nem egyszerű feladat. Így is voltak még utolsó pillanatos tagcserék, szobarendezés és társai, mindig jött valami „feladat”, amit meg kellett oldani. Ehhez az én drága Kittyómnak, aki idén is szervezte a bulinkat, rengeteg kreativitásra és türelemre volt szüksége. Talán még valami gyógyszerre is. 😀
Csapatfotózás márciusban
Összeállt hamarosan a 3 TEAM, 27 fő. Sokan a tavalyi csapatokból, viszont volt jópár kedves új arc is. Elkezdtünk ismerkedni, beindult az élet a zárt UB csoportunkban. Vártuk az időpontokat az UB szervezők részéről (nevezés, szakaszok, egyéb infók), közben pedig készültek az egyenpólók, Kittyó szerzett szállást, még fotózkodtunk és videóklipet is forgattunk ismerkedés gyanánt.
Bő fél év készülődés, hangolódás, ismerkedés… majd elérkezett a Nagy Nap, 2015. május 30.
Idén sikerült egy házon belül elszállásolni a csapat nagy részét, ami szerintem baromi sokat tett hozzá a dologhoz (tavaly 3 külön házat bérelve fértünk el). Igyekeztünk a lehető legköltéghatékonyabban megoldani mindent, így persze nem járt szauna a szobákhoz és puha perzsaszőnyeg, de mindenkinek jutott ágy, végül még melegvíz is ;), kert, gyerekeknek játszó, kávé és reggeli. Volt közösségi tér, ahol együtt lehettünk, az egész nekem nagyon olyan osztálykirándulásos volt. Roppantul élveztem ezt a részét az UB-nak, mindig volt valaki a házban, teraszon lehetett csacsogni, jó volt a hangulat, úgy gondolom. 🙂 Együtt voltunk. 🙂
Pénteken tehát becuccoltunk a balatonvilágosi panziónkba, a rajt gyalog is 10 perc, szuper minden. Délután 5körül elindultunk páran a tésztapartira. Leérkezve engem meglepett, mennyire kevesen vannak még, tavaly ilyenkor mintha nagyobb lett volna a zsufi. Sima ügy volt tésztához, Vargáék borához jutni, volt még tér. A csapattagok szállingóztak, lassan gyűltünk, leültünk egy kupacba a hatalmas fehér ULTRABALATON felirat mögé. Azon röhögtünk, hogy minden induló fotóján ott leszünk mi is. 😀 Eszegettük a tésztát, fotózkodtunk, borozgattunk, oldódott ekkor talán még mindenki, hisz páran első alkalommal találkoztak a csapattársaikkal.
Simóka 20! 🙂
Talán 7-730 felé visszaindultunk a szálláshelyünkre, taktikai megbeszélésre. Végül volt valóban taktikai megbeszélés is, azonban elsősorban Simóka szülinapi köszöntése, a közösbe dobott finomságok és az első szabadban töltött nyáreste-feeling, ami nekem megmaradt a péntekből. Én elvonultam 10körül pihenni, azonban volt, aki éjfél után is még a kertben volt és dumálgatott jó hangulatban. 😉
Hajnali 5:15, ébresztő. Gyülekező és indulás le a rajthoz, mind3 csapatunkat 7:10-kor indítják el. Már itt volt bennem némi aggodalom, hisz rajt után azonnal rohannunk kell vissza a kocsikhoz, vajon mindenki beszáll-e, akinek kell, hova megyünk, hányra, utolérjük-e a futókat. Átszaladtunk tehát együtt a kék felfújt rajtkapun (ez azért mindig felemelő dolog, tudod, hogy elkezdődött, most már hivatalosan is, amire egy éve készülsz, vársz), majd némi pánik után, mivel minden cuccunkkal eltűnt Tomi, hol van Tomi???, meglett Tomi 🙂 , autókba szálltunk és mindenki irány a helyére.
Elkezdődött egy nagyon, nagyon-nagyon hosszú nap…
Kit-mikor-hová-kivel?
Jómagam és az autóm szinte egész nap úton voltunk, Katácska és Dóri társaságában. Igyekeztünk ott lenni minél több váltásnál, csörgődobbal szurkolni autóból és autóból kiszállva, minél több csapattársunkat buzdítani. Olyan jó volt látni őket/Titeket! Én ezt a részét roppantul élveztem. Gyűrtük az itinert, mikor-ki-hol, totál lemerítettük a telefonunkat már nap kezdetén videózással, fényképezéssel, telefonálgatással na és ugye a… facebook. 🙂 Ezen a fórumon keresztül ismerkedtünk meg, ezen keresztül tartottuk a kapcsolatot verseny közben is. 30-an. Ameddig tudtuk. A mi triónk ugyanis olyan szinten lemerült, a kocsiban található szivargyújtó pedig annyira lassan töltött, hogy mindig a soron következő futó telója élvezett prioritást, de mivel videózgatni is kellett, az sem volt kommunikációra alkalmas soha. Engem roppantul zavart, hogy nem tudtam használni a telefonom napközben és az is, hogy tudtam, az esti 26kilométeremet nem fogom zene nélkül bírni, pedig esély sincs arra, hogy használható állapotba kerüljön addigra a készülékem.
Dóri futott hármunk közül elsőként. Vászolytól. Szerintem addigra már hullafáradtak voltunk, én legalábbis tutira. 🙂 Meleg volt, izgalom volt. Dóri futásakor némi pánik is volt. Azért merem csak leírni, ami vele történt, mert szeretném, ha Ti is látnátok, bárkivel, bármi megtörténhet ilyen körülmények között. Dórim rutinos félmaratonozó, 2014-ben félmaratonmániás, tavasszal még együtt futottunk a Vivicittán, majd Ő Gyulán is lefutott egy huszonegyest. Nem kellett volna a vállalt 20kilométernek kifognia rajta. DE! Van az a szituáció, amikor nem működhet az elvárt forgatókönyv és már nem szabad továbbmenni. Magad miatt. Lúdbőrözve érkezett be Zánkára, rosszul lett. A rengeteg emelkedő, a hőség és a nem megfelelő frissítés együttese (állítólag kevés volt azon a szakaszon) megtette hatását. Nem engedtük tovább… Maradt 8 kilométer, amit a párhuzamosan mozgó csapatunk biciklise, Gyuri vállalt be helyette. Ez sem volt egyszerű szitu, de mára megoldódott és szerelem van ismét, ugye? 😉
Salföldön át Varga Pincészet, innen indult 30 kilométeres távjára Katácska. Vargáéknál lehetett volna fröccsözni, kenyérlángosozni, de én itt már nagyon izgultam. Nekem kellett Katát váltani Gyenesdiáson és én még nem voltam futócuccban, alig ettem valamit és még szurkolni is jó lett volna neki az elkövetkező 3 órában. Kata rajtja után mi is gyorsan kocsiba ültünk Dórival és irány Keszthely, ahol a mekiben futóvá varázsoltam magam és próbáltam legyűrni egy menüt, hogy legyen valami a gyomromban. Katának vettünk egy kólát és vissza Györökre, mert onnan még 8,3 a váltópont, talán megoldjuk és legalább Katácska is érzi, hogy gondoltunk rá. Keszthelyen azért volt még egy kis pánik korábban, ugyanis kiderült, hogy a Balaton másik felén, a szobámban hagytam a fejlámpám. Ötleteltünk, hogy lehetne megoldani a szitut, a másik két csapattól nem tudtunk kérni. Végül a györöki parkolóban egy kisbusszal érkező csapattól kunyeráltunk lámpát, hatalmas mázli, hogy tudtak adni és mekkora szükség volt rá később!!! Köszi Balázs és csapata!!!
Közben az idő(m) rohamosan fogyott…
Szigligeti-öböl
Györöknél lehet a legszebb Balcsi panorámát látni, esküszöm!!! A telefonom töltőn, talán 17%-on indulás előtt egy órával, esélyem sem volt magammal hurcolni és fotózgatni. Ez nagyon bántott, érthető a kép láttán, igaz? 🙂 Katácska menetrend szerint érkezett 20:20-kor Györökre. Megkóláztattuk, aztán spuri Gyenesdiásra, a váltópontra.
Egy órával később történt a váltás. Én nagyon izgultam, nagyon el akartam már indulni. Fél 10 körül járt, bő 16 órája talpaltunk. Az idő hirtelen lehűlt, picit feltámadt a szél és már sötét volt. Szép szellős nyári este. Én ezt imádom. 🙂 A zene már a füleimben, csak Katára vártunk… futni akartam, az előző órák izgatott várakozása után esküszöm, kezdtem jól érezni magam. 🙂 Kata befutott, chip pittyent, átad.
Na hát, akkor lássuk. Ez az én UB-m, ez a 26 kilométer. Ez az a kihívás, amit magam elé tűztem, ennyit még korábban soha nem futottam. Hogy felkészültem-e? Nem. 12-15 kilométereket futottam max. az előző hetekben, 21-et utoljára áprilisban. Vogalongáztunk, családdal utazgattunk 1 héttel korábban, tisztességesebben is edzettem volna, ha engedik a körülmények. Abból próbáltam meríteni, hogy tavaly jóval vacakabb állóképességgel ment egymás után 24 kilométer jólesően az UB-n, valami csoda folytán. Tavasszal futottam 3 félmaratont. Most is mennie kell…
Hamar kiderült, hogy ez nem így lesz. Keszthelyig szépen, okosan tartva a tempót tök jólesően elfutottam. A fejlámpám fényében (tök sötét volt) azt figyelgettem, egy lélegezettel hány bogarat tüntetek el. Mókás volt. És viszonylag könnyed. 6:30-6:40 között tartottam a tempót, nehogy elfussam, ilyen távon már nem gizdázhatok. Nekem ez a versenytempóm, ha tetszik, ha nem, ha elfutom, nem marad belőlem semmi a végére.
Keszthely után már kezdtem fáradni. Azt hiszem, Fenékpuszta volt, ahol először frissítettem, 10 kilométernél (Kesztelyen átszaladtam, nem is figyeltem, van-e valami kirakva). Megálltam egy kólára, vízre, ettem egy kis konzervbarackot és indultam tovább. Nagyon kellett, a kóla a következő 1-2 kilin még vitt, de aztán megint elfogytam. Balatonberénybe kellett befutnom, az volt a 17. kilométeremnél a váltópont. Alig vártam a Berényt jelző táblákat. Totál szétcsúsztam, szétestem már addigra, de még nem álltam meg. Útközben, ezen a 12 kilométer hosszú sötét, üres szakaszon teljesen felpörgettem magam (a mögöttem lassan, perceken keresztül futó fejlámpája megvilágított és sírni tudtam volna a szemem előtt döcögő futó sziluettem miatt. Ez most komoly?) Nem így terveztem… és még van hátra 9 kilométerem. Az előre bemondott tempóm azonban még mindig tartottam, sőt, bő 2 perccel korábban értem be a vállaltnál.
És itt jön elő a fejben dől el dolog… mivel Dórinak nem úgy alakult korábban a futása, ahogy tervezte, megbeszéltük, ha nem bírom, átadom neki az utolsó 5,5 km-es szakaszom. Berényben ott várnak, ha azt mondom, segítsen, akkor elfutok még a következő 3,3 km-re lévő Balatonmáriafürdőig és Ő ott levált. Útközben eldöntöttem, így lesz. Mindenki jól jár, a csapat is, Dóri is, én is. Tudtam, már csak 3,3 km van hátra. Aztán versenyen kívül döntök a többi kilométerem sorsáról. Azonban a berényi váltóponton, ahol Földi Zsuzsiék vártak (millió hála!!!), nem láttam a lányokat. Tudtam, egyedül kell megcsinálnom a fennmaradó 9 kilit. Egy világ omlott össze bennem, nem éreztem magamban elég erőt hozzá… Zsuzsiékkal frissítés közben beszélgettem picit, túl sok vizet, túl sok sárga löttyöt ittam és indultam tovább. De borzasztó fáradt voltam és hisztis magam miatt, rengeteget belesétáltam, a következő 3 kilométerem katasztrófális volt. A bal combomban is elkezdett ugrálni valami izom (???), ismeretlen, ijesztő érzés volt. Az órám pedig kegyetlenül őszintén mutatta nekem, mennyire lassú percekkel haladok.
Balatonmáriafürdőn, 3300 méterrel később Márti biciklizett elém és közölte, Évi átveszi a chipet, Dóri pedig tőle egy szakaszt. Meglepődtem, nem tudtam, ki rendezte így, de őszintén? Nagyon örültem. Átadtam Évinek a stafétát, friss volt és fürge. Én pedig fáradt és duzzogós. Leültem. Kis perec, kis kóla, víz. Óra megállít, 20300 méter… én nem ezért jöttem. Nem 20 kilométerért. Óra újraindít, sétálva elindultam a következő pontig, még 5,5 kili.
Nem sokat gyalogoltam… tudtam, itt már nincs tétje a dolognak, a csapat halad. Fejben minden összeállt, most már nem volt rajtam nyomás. Nem száguldoztam, Isten ments 🙂 , legalább 3x le is kellett nyújtani azt a fura kattogó combizmot… de igyekeztem minél többet futni. Szinte végig lassan futni. Találkoztam menet közben Pankával, akivel korábban egy házban laktunk (vagyis Anyum), egyidősek a gyerekeink, a férjeink együtt hokiztak. Beálltam mellé, az utolsó 1-2 kilométert egymás mellett tettük meg. Jó volt. Kellett a társasága. Valaki, aki halad. Együtt futottunk be, köszönet érte.
Így végül beletettem a cipőmbe a vállalt 26 kilométert. Vegyes érzésekkel vártam azonban a felmentősereget Katácskáék személyében, megcsináltam ugyan, de nem így akartam…
Visszavezettem még ötünkkel a szálláshelyünkre, aludni a közös befutóig már nem igazán sikerült, talán csak egy órát, de jó volt lezuhanyozni, vízszintesbe kerülni picit. A befutó szuper volt. És előtte a közös reggeli is. És utána a közös traccsparti, mielőtt hazaindult mindenki. Szuper volt az UB, még ha maga a futás nem is lesz jó emlék. 😉
Utólag, picit tisztább fejjel kevésbé vagyok csalódott a teljesítményem miatt. Én csak jól akartam érezni magam, idővel kapcsolatos elvárásom nem volt. De ha minden körülményt figyelembe veszek, az lett volna a csoda, ha nem fáradok el. Ami még borzasztóan frusztrált, az a pólóm hátuljára írt mago felirat. Nem tudom, mikor tudom már elfogadni azt a tényt, hogy annak, aki blogol, nem kell überfaszán futnia is. Igen, engem messziről is ki lehet már szúrni, ha érkezem. Igen, baromira „egyéni” a mozgásom. Igen, 26 kilométerbe már belesétálok. Igen, lassan futok. Mindezt nagyon cikinek éreztem menet közben… (ciki 26km-ert futni???) dühített és zabálta ez a düh az amúgy sem sok energiám. Valamelyest transzparens vagyok és nekem JÓL kéne ezt csinálni, igaz? Dehogyis! Arra kéne ehelyett koncentrálnom, hogy… hogy 30 anyut és pár srácot összehoztam a Balatonparton egy hatalmas mókára…
Körbefutottuk!
Jó volt Veletek, Futanyu TEAM-ek!!! Megcsináltuk, körbefutottuk a Nagy tavat!
FutAnyúl TEAM 9 igazi nőcivel: 22:44:24
FutANyugi vegyes TEAM 10 helyett 9 fővel: 26:01:56
FutAnyu TEAM 8 Anyuval: 25:35:43
Szeretném megköszönni Nektek, hogy végig jófejek voltatok és szuper társaság!!! Extra hála Kittyónak a remek szervezésért, Ildinek a mindig önzetlen segítségéért, Dettynek és Csipinek köszönet az egységes megjelenésünkért. 🙂 Hála az Apuknak és Beninek a sokszor “életmentő” biciklis kíséretért és családtagjainknak a végtelen türelemért és támogatásért.
Jövőre, Veletek, Ugyanitt!!! Alig várom!!! 😉
mago
Kommentek