Barbi első Maratonja – “Anyukám nyomában, de nem a cipőjében ;)”

És tényleg fejben dől el…

Első maratonom igaz története, avagy Anyukám nyomában, de nem a cipőjében 😉

Paradox módón nem szeretek annyira futni, mint amennyire azt egy maraton teljesítése sejteti, de a lányom születése után felszedtem sok-sok kilót. 2013 tavaszán így hát Futanyu inspirációjára újra futócipőt ragadtam és amikor Léna 4 hónapos lett, elszenvedtem 4 kilométert. 🙂

Azév októberében a nagy büszkeségem még egy 11,2 km-es táv volt maratonváltó keretében Futanyus színekben. Lacika váltott ott engem, akivel akkor megfogadtuk, hogy egy év múlva már nem elégszünk meg ezzel a távval. Ő tavaly, 42. születésnapján valóban le is futotta a maratont, nem viccelt… 🙂  Én a 30 km-t vállaltam akkor, de ne szaladjunk ennyire előre.;)

2014 január elején, amikor Léna egy éves lett, elhatároztam tehát, hogy folyamatosan nevezek versenyekre, ezzel biztosítva magamnak az állandó célt és persze a nyomást. Így nem hagyhattam abba az amúgy küzdős futásokat, mindezt annak reményében, hogy a rendszeres mozgással lassan, de biztosan ledobom a fölösleges kilókat. „Leigazoltam” kedves amatőr, de amúgy profi futó barátunkat, Luit (továbbiakban Yoda), hogy legyen a személyes edzésterv íróm és hajcsárom. 🙂

Valentin-napra a párom meglepett egy futóórával és beneveztem egy áprilisi félmaratonra. Nem volt visszaút. 2009-ben és 2011-ben ugyan futottam már félmaratont (mindkettőt Bécsben), de azóta „egy-két” dolog megváltozott az életemben és az időbeosztásomban, így mondhatom, gyakorlatilag nulláról kezdtem. Novemberre túl voltam 3 félmaratonon, egy 30 km-es és egy 10 km-es sprint versenyen. Akkor úgy éreztem, lendületben vagyok és be akartam nevezni a firenzei maratonra november végére, de a bátyám, Krisz (továbbiakban Manóka <3) és edzőm, Yoda óvatosságra és alázatra intettek a maratonnal kapcsolatban. Mindkettejüktől egymástól függetlenül azt hallottam: „Tiszteld a távot!”. Úgy éreztem magam, mint egy lefékezett versenyautó, de úgy gondoltam, a bátyám, aki akkor a 8. maratonján volt túl és a Yodám már csak tudják…

Vienna City Marathon 2015

Szóval novemberben beneveztem az április 12-i bécsi maratonra, hogy ne legyen visszaút és meglett a házi feladatom is a következő 5 hónapra. Három dolog miatt esett Bécsre a választásom: 1. Édesanyám is ott futotta az első maratonját. 2. Tavaszi verseny, tehát télen van a felkészülési időszaka (a nyári melegben én képtelen vagyok futni), illetve 3. itt laknak az Öcsémék és az egyik kedves barátnőm – fontos szempont, hogy vannak számomra kedves arcok a pálya mellett.

A felkészülési időszak hosszú volt és kemény, de arra mindenképpen jó volt, hogy ledobtam egy ruhaméretet és visszanyertem a kezdő szülőségben elveszített önbizalmam nagy részét.
Manót és Magót is sikerült beszerveznem futni Bécsre, plusz az azt 2 héttel megelőző prágai félmaratonra. (Szuper hétvégéket töltöttünk együtt, nagyon sokat számított nekem a társaságuk és a közös élmények – Nekünk is- szerk. <3 )

Akkor a lényegre is térek. 🙂 Szombaton valahogy nem akartam tudomást venni a tényről, hogy másnap maraton van. Nyugodtnak hittem magam és felkészültnek, de éjjel eljött az igazság (határozottan hosszúra nyúlt) pillanata: csak forgolódtam az ágyamban és hiába bújtam a békésen szuszogó kislányomhoz vagy a páromhoz, nem tudtam átesni az álomba. Hajnali 2.40-kor néztem utoljára az órámat, utána már nem is idegesítettem magam. Két tény mantrázását használtam nyugtató gyanánt: az elmúlt két évben is alapvetően alig aludtam és mégis oda tudtam magam tenni az élet sok területén, illetve végülis fél 11 óta folyamatosan feküdtem és pihentem, biztosan az is sokat számít. 6.31-kor aztán magamtól keltem és a nagyon nehezen jött álommal a szememből az optimizmusom is elszállt kb 3,5 óra alvással a hátam mögött.

Egy jó kis közös reggeli után időben elindultunk együtt a  2 km-re lévő rajthoz. Manó kérdezte tőlem a metrón, hogy érzem-e magamban a szarvast? 🙂 (lásd a Hegylakó c. film) A kérdés az elevenembe talált, mert ha a szívemre (vagy a gyomromra) tettem a kezem, csak erős émelygést éreztem a fáradtság és az izgalom nyomán. Aztán leszálltunk a metróról és azonnal megcsapott a verseny élményének szele, 129 náció több tízezer képviselője melegített már a füves területen és a betonon, komolyzene szólt és mindez olyan emelkedett hangulatba hozott, hogy azonnal könnyekig hatódtunk, mi lányok.

Rajt előtt a Bátyámmal

Manókával leheveredtünk a fűre magunkba szívni a Nap energiáját és a „verseny illatát”, majd gyorsan legyúrtuk egymást, aztán megölelgettük egymást hárman (ez a kedvenc részem mostanában), megcsináltuk a kötelező hármas selfieket és mindenki indult a saját rajtzónájába. Én 8.50-kor álltam a kordonon belülre.

Teltek-múltak a percek, ellőtték a rajtot, a tömeg ovációban tört ki, a helikopter körözött a fejünk felett, az izgalom (másé, nem az enyém) a tetőfokára hágott, de csak nem indultunk el a rajt felé. 9.18-kor léptem át végül a rajtvonalat azzal az érzéssel, hogy a kisujjam sem kívánja a futást és addigra a hideg is megtette hatását – bizony jót tett volna egy szabad toi-toi. Majd kiizzadom, gondoltam magamban. Megkértem minden testrészemet, hogy tartson velem a cél irányába, ismertettem a feladatot: izomgörcs, térdfájás, stb. kizárva! 😀

Az első pár kilométer a mezőny szakadozásával, a sporttársak különböző sakkalakzatú kerülgetésével telt, illetve a hotel magasságában családunk népes szurkolótábora bíztatott a sikeres versenyre. 3 km-nél egy kicsit megijedtem, mert kb. annyira nehezen mozdultak a lábaim, mint ahogy 30 km-nél „kellett volna”. Egyszer csak elegem lett a saját nyavajgásomból: ha már ott vagyok, ahol hónapokon át lenni szerettem volna, amire több, mint 600 km teljesítésével készültem, akkor ugyan, kezdjek már jelen lenni, de inkább kezdjem már el élvezni! Beugrott, hogy Prágában azért ment olyan jól a félmaraton, mert mosolyogva futottam, élveztem a futást, a napfényt, magamba szívtam szurkolók elismerő mosolyából fakadó energiát, a zenét a fülemben. Úgyhogy elkezdtem keresni az okokat most is a mosolygós futáshoz. Elkezdtem például figyelni az előttem futók hátán lévő feliratokat és ezek sokat segítettek: „Pain is temporary, glory is forever” azaz a fájdalom elmúlik, a dicsőség örökre megmarad, „If you can dream it, you can do it.” vagyis ha már megálmodtad, meg is tudod csinálni, „Jog and pray”, kocogj és imádkozz. Láss csodát, hirtelen elkezdtek fogyni a kilométerek.

A hivatalos Szurkolóink 🙂

A 11. km után Papáék szurkoltak újra táblákkal és persze hangosan is. Ez is felvillanyozott, meg a kanyar utáni jelenet, ahol magyar zászlós szurkolók bíztattak mindenkit, akiről kiderült, hogy szintén honfitárs. Ezek a pályán lévő eddig idegen magyarok aztán egymást is kedvesen hátba veregették és lihegtek egy hajrát, amit én is megtettem, amikor elkocogtam mellettük bezsebelve a hatalmas , hálás mosolyokat. Itt végre nem politikai színezete volt a magyarságnak, hanem az, ami: az egymásra találás és a szívmelengetően ismerős beszéd hirtelen öröme.

A 15. kilométernél filmbe illő jelenet keretében hervadt le arcomról a mosoly, amikor is, az amúgy igencsak rövid frissítő állomásokon feltorlódott rengeteg frissítő emberből többnek is áldozatául estem pár méter alatt. Az egyik futótárstól kaptam egy kis vizet az arcomba, ahogy magát fejen öntötte – itt még mosolyogtam elnézően, a bal lábszáram kapott ezek után pár kortynyi izotóniás italt – a nagyrészét kiduckingoltam, mint egy jó boxoló – még itt is mosolyogtam, de amikor egy férfi egy fél pohár vizet öntött a jobb cipőmre úgy, hogy láttam, hogy a szeme követi a víz útját, akkor eltorzult a mosolyom. A bátyámra gondoltam, aki azt szokta mondani, hogy ne pazaroljam az energiámat negatív érzelmekre, úgyhogy inkább annak örültem, hogy vizet kaptam és nem izotóniás italt és jól állva hagytam az illetőt. Innentől hagyománnyá vált, hogy minden frissítő állomáson kaptam mások italából. Ha nem így lett volna, már hiányzott volna. 😉 A sok pályára öntött izotóniás ital maradék miatt egyébként minden állomás után kb. fél kilométeren át tapadt a cipőm az aszfaltra – sportszerű nehezítésként, hiszen egy idő után amúgy is minden lépés kicsi volt az emberiségnek, annál nagyobb nekem… 😀

A Mariahilferstrasse végén vált ketté a félmaraton befutó sávja és a maraton útvonala. A verseny tájékoztatófüzetében az állt, hogy ha egy eredetileg maratoni távot teljesítő futó időközben meggondolja magát, befuthat a félmaratonistákkal, ez esetben félmaratonnak könyvelik el a teljesítményét és ennek megfelelő érmet is kap. Kuncogtam magamban, hogy már csak azért sem futok be a félmaratonistákkal.  A kocka tehát el volt vetve… Azt hittem, hogy ez az elválós szakasz meg fog viselni, de valójában büszkén futottam tovább: innentől csak maratonisták léphetnek fel erre az útra és a taps is már csak nekik szól… Nekem is.

27 km-nél számítottam Balázsomra, anyósomra, a párjára és a kislányomra és ott is álltak, lelkesen, tele bíztatással. Ismét kaptam egy kis erőt és tekertem tovább. 30 km-ig tudtam 5:3x-es tempókat menni. Manóka folyamatosan azt hangoztatta, hogy a maraton 32-nél kezdődik, 30-nál azon mosolyogtam magamban, hogy már igazán elkezdődhetne ez a maraton… Amikor aztán végre elkezdődött :/ 🙂 , azaz elhaladtam a 32-es tábla mellett, érdekes pszichés változás állt be nálam. Töretlenül lelkes voltam ugyan, mosolyogtam, rendezett volt a mozgásom, de akárhogy koncentráltam, a lábam ütemesen pörgött, de 6:30-as-7 perces kilométereknél nem tudtak gyorsabbat. Mintha külön életet éltek volna tőlem. (Jófajta) villámként csapott belém a felismerés, hogy „ho-hó, már csak 10 km van hátra, amit bármikor, bárhol simán lefutok!” Itt ugrottam volna egyet a levegőbe, ha lett volna hozzá energiám.

35 km-nél azért csak bántott, hogy kicsúsztam a 6 perces km átlagból, így a megálmodott terv füstbe ment. Ekkor láttam meg a legkedvencebb pólófeliratomat, amit mintha azért vett volna fel aznap a srác, hogy ott és akkor meglássam: „42 195 meters sightseeing in Vienna, fuck the time” (42195 méteres városnézés Bécsben – szarok az időre 😀 ).

A 36. km után már értettem, hogy miről beszéltek azok, akik azt mondják, hogy fájt a maraton. Egyre többen álltak meg sétálni és egyre több mentőautó szirénázott közöttünk, de én elhatároztam magamban, hogy nem állok meg egy lépésre sem (remekül futok akár két pohárral is a kezemben, ez amolyan háziasszonyi fortély ;)), ha már eddig sem tettem. Ennek a pátoszon kívül egy gyakorlati oka is volt: nem hittem abban, hogy el tudnék indulni újra. 37-nél ismét Papáék tűntek fel, aszfaltbámulós mélázásomból rántottak ki hangos, lelkes kiáltozásukkal. Széles mosoly volt a válaszom és maguktól gyorsuló lábak. 39-nél azt mondtam magamban: már csak sz@*****s 3 km!!! 😉 A 40-es táblánál a maradék 2 km-t hosszabbnak gondoltam, mint addig bármit életemben. De kb. 100 méter múlva egy, a pályát átívelő felfújható gumi kapun ezt olvastam angolul és németül: „Mindannyian hősök vagytok!” És ez örömkönnyeket csalt a szemembe.

Pontosan tudtam, hogy ez a fajta hősiesség az egyén teljes magánügye, alapesetben a kóborkutyát nem érdekli, sőt laikus szemlélő csendes őrültnek gondol. Ez az én szenvedésem és az örömöm volt és mégsem. A családomé, azé a másik 42 ezer emberé, aki aznap elindult, azoké, akik rájuk gondoltak, a szurkolóké, akiket elkapott a „fíling” arra a pár órára. Ez nagyon sok jó energia összeadódása volt és egy megérdemelt győzelem felé menetelés végjátéka. És újra elindultak a lábaim. 41 km-nél ott állt Papa és Zsike és Apukám szemében ezt láttam: „a kislányom megcsinálja, hihetetlen, de most már biztos!” és ahogy azt kiabálta, hogy „Bravó, Barbi!”, abban minden benne volt számomra. <3.

41,700-nál újra a páromat láttam a kislányommal és az egyre sűrűsödő szurkolói sorfal zajától is hallottam a kis tündéri két és negyedévesemet, ahogy az Apukája nyakából azt kiabálja: „Ott fut Anya, hajrá, Anya!”. Ott állt anyósom is az ő párjával és az ő, mindannyiuk szemében is azt a hihetetlen sok büszkeséget és szeretetet láttam, amitől már tényleg szárnyra kaptam. Onnantól a cél átlépéséig akármikor ránéztem az órámra nem mutatott többet, mint 4’51”-es tempó.

És átléptem a célt abban az eufóriában, amit vártam (csak épp valahogy akkor már nem jöttek az örömkönnyek, csak a vigyorgást nem tudtam abbahagyni).
Nettó idő: 04:24.53. Az időt illetően eddig a pillanatig sem tudom eldönteni, hogy elégedett legyek-e.

Finisher 2015. Bécs

Jobbat terveztem, dehát tényleg, nem mindegy? Az első volt. Az számít, hogy meglett, nem igaz?
Úgy értem be a célba, hogy akarom újra!

Visszanézve azt gondolom, hogy a felkészülés sokkal keményebb volt, mint maga a 42, 195 méter.És, hogy mi lesz az én pólómra írva a jövőben, mint ars poetica? „Fuss vagy aggódj, a kettő együtt nem megy!” Mert ez is fejben dől el… 😉

Tudom, hogy ez itt nem az Oscar-gála, de szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem az inspirációt Édesanyámnak, aki mindig megmutatta, hogy akkor is és ahhoz is van még erőd, amihez azt hiszed, hogy nincs. Ő mindig biztosított, hogy bármi is lesz a kimenetel ő ugyanúgy szeret és csak ez számít. Sokat gondoltam rá a magasságokban és a mélypontokon a verseny alatt, mint mindig az életben és a példája adott erőt, amikor kellett. Köszönöm az inspirációt továbbá Magonak, aki, ha nem írna és/vagy járna jó példával elől, akkor én még mindig a kanapén punnyadnék (<3 – szerk) . Köszönöm bátyámnak, Manókának, hogy példát ad, támogat és hisz bennem. Köszönöm a Családomnak, hogy végig tartották bennem a lelket, a legjobb szurkolóink voltak!!! Köszönöm a támogatást a drága páromnak: a felkészülés hosszú volt és nagyon időigényes, rá is sok terhet rótt és egy rossz szót nem hallottam tőle ennek kapcsán. Köszönöm a támogatásodat és a szeretetedet, Balázsom! És végül, de nem utolsósorban köszönöm az edzéstervet, a folyamatos instrukciókat, a terelgetést, a belém vetett bizalmat és a profi segítséget Yodámnak és barátomnak, Budai Lajosnak.

*******************************************

Köszönjük Barbi, nagyon jó volt olvasni a soraid és átélni Veled a versenyt. <3 “Fejet hajtok az Akarat előtt…” , csak hogy egy nagyon-nagyon kedves rokonom sorait idézzem. 😉

A Vienna City Marathont 2015-ben 2:07:31-el az etióp Lemmo Sisay nyerte a férfiaknál. A nőknél a svájci Neuenswander Maj szakította át elsőként a célszalagot 2 óra 30 perces idejével. A legjobb magyar nő Garami Katalin ezen a versenyen, 21. helyezéssel, a férfiaknál Kovács Tamás 2óra 29 perccel 14. lett.

120 ország 40 000 képviselője volt jelen Bécsben a maratoni, félmaratoni távon és a 4 fős váltón összesen. A Verseny üzenete: ” Mi vagyunk Európa” a futás összekötő erejére kívánta felhívni a  figyelmet.

Rengeteg volt a magyar induló, ha jól hallottam, 800 futóval minket kiáltottak ki a 3. vagy 4. legnagyobb nemzetnek, aki részt vett Bécsben ezen a sporteseményen. Az egyik számomra legkedvesebb induló sorait olvashattátok imént. Szuper családom van! Köszönök mindent én is, Barbi!!! <3 Hálás vagyok,  hogy megosztottad velünk az élményt!!!!! <3

Kötelező selfie 🙂

Befutókép

A Világ legjobb Szurkolói 🙂