Tegnap a Férjem ugrott be hazafelé Bogival vacsiért és hoztak egy csokor vörös rózsát. Nem gondoltam semmi extrára, nincs alkalom, ilyesmi… az viszont megfordult a fejemben, milyen jófej Krisz, hogy Neki is hiányzik a látvány és hoz virágot is haza.
Aztán azt mondta, beszélni akar Velem. Épp főtt a leves, leültünk a konyhában.
Letérdelt, vigyorgott, megfogta a kezem, a másikban a Rózsa. Hajjjjaaajjjj… Helyből nem szeretem az ilyesmit, aki ismer tudhatja, nekem ez sokkkkkk…. Próbálod elütni a dolog élét valami vacak poénnal, de kínoznak tovább, vigyorogva térdelnek előtted és néznek a szemedbe, szépen. Áááááá…. !!! Közben fő a leves.
Azt mondta, szeretné elmondani, mennyire hálás nekem. Hogy ez neki most egy feladat, dolga van vele. (Köszi Marton Gábor! ;))
Elkezdett beszélni… egy szerelmes vallomás volt az egész. ” Hálás vagyok Neked a két gyönyörű kislányunkért, akikkel megajándékoztál… Azért, hogy támogatsz mindenben, hogy szabad lehetek melletted. Hálás vagyok az Életünkért, a közös munkánkért, a rengeteg közös nevetésért, a sok közös túránkért…”
Vagy 20 percet beszélt, folyamatosan. Közben csak egyetlen egyszer görbült a szám és facsarodott az orrom, a lányok nem hagyták, hogy teljesen padlóra kerüljek. Jöttek-mentek, nézték, mi történik, nevetgéltek. Nekik hála nem volt nyálas az egész, inkább olyan… viccesen kedves. És közben arra gondoltam, mennyire JÓ, hogy EZT látják belőlünk, bárcsak én is láttam volna Anyu előtt térdelni az Apukám. De ez más történet…
Amiért elmesélem mindezt… egyrészt, hogy dicsekedjek, persze. 😉 Másrészt viszont, mert van benne futós rész is.
Felsorolta ugyanis azt is, mi mindenért büszke rám… és képzeljétek, ez a nyamvadt facebook oldal is ott volt a sorban.
Elmondta, mennyire hálás nekem azért, hogy 2 éve én is elkezdtem futni, ezáltal még egy közös kapcsot képezni kettőnk között, egy újabb köteléket. Bevallotta, hogy mostanság én ösztönzöm Őt futásra, mert hogy “Nehogy már a feleségem többet fusson, mint én!” Hogy büszke arra, amit csinálok és sokszor példálózik másoknak velem. Vagyis Futanyuval. Velem.
Hosszan beszélt, sok mindenről… közben a leves is megfőtt, a kislányok elvonultak…
17. éve vagyunk együtt, hol így, hol úgy, nem mondom, hogy mindig tökéletesen működtünk együtt, sőt! Még mindig úgy gondolom, Ő az egyik legidegesítőbb ember a Világon és bizony voltak nehéz életszakaszaink… DE az elvitathatatlan, hogy amióta együtt futunk, valahogy méginkább egy irányba gondolkozunk, egy irányba haladunk. És ez fantasztikus. Az utóbbi 2 évünk vitathatatlanul fantasztikus. Tele megvalósult álmokkal és közös sikerekkel. Egymást támogatva, egymást erősítve.
Csöpögős egy bejegyzés, tudom, de valahogy én is szeretném viszonozni Neki a kedvességét és… és ismét csak szeretnék áldozni ennek a nagyszerű és emberi sportnak az oltárán. Ezúttal azt a pár percet, amíg ez a bejegyzés elkészült, mert úgy érzem, sokat köszönhetünk MI Ketten az új, közös… hobbinknak.
Szép napot, mago
Kommentek