New Yorktól Veronáig

New Yorktól Veronáig

 
– avagy Futó Anyuk Rómeó és Júlia otthonában

 

Az egész történet úgy kezdődött, hogy még valamikor márciusban jelentkezett 6fős kis csapatunk a naaaagy közszolgálati tévé kicsi, kedves műveltségi vetélkedőjébe. Kiválasztottak minket egy castingon, majd jött a kisfilmünk forgatása, csupa izgalom, csupa ismeretlen-érdekes dolog.

 
A műsor felvétele előtti készülődés és maga a vetélkedő forgatása is valami újat jelentett számunkra, fodrász-sminkes, tévés közeg, majd a stúdió, amit korábban csak nézőként otthon, péntek esténként a televízióban láttunk… képzelhetitek, hová szökött fel a pulzus a reflektorok, kamerák tüzében. Szűkebb közönség a stúdióban, de akár egy ország a képernyők másik oldalán. Kemény teszt volt, ugyanakkor jó móka. Egy aranyos csapatépítő program. „A” verzióként egy rakat pénzzel mehetsz haza, a „B” verzió azonban, hogy lebőgsz az ismerőseid, barátaid vagy akár a fél ország előtt. 😀  Csapatkapitányként ez a teher elsősorban engem nyomasztott, ennek ellenére utólag is azt kell mondjam, megérte és mennénk újra. 😉

 
A műsorban bíznia kellett bennem (vagy épp nem) a csapattársaimnak (Annamarinak, Barbinak, Katának, Dórinak, Krisztinek), ahhoz, hogy egy álmunk teljesülhessen. New York volt az álom és a híres-neves NY Marathon. Oda eljutni, erre a megmérettetésre felkészülni, ha megnyerjük a játékot. Nem is tudom, akartam-e igazán… 😉
A címből és az előző mondatból már sejthetitek, a nagy álmot (Almát), New York-ot végül nem nyertük meg. Corvin János édesanyjának nevén csúszott el a döntő, ma már ha álmomból felkeltenek, akkor is meg tudom mondani. 😀

 

 

Nyertünk azonban egy csomó pénzt. Annyit, amennyiből már futotta egy külföldi versenyre. Nem kell az USA-ig menni, itt a csodás Olaszország, október, Rómeó és Júlia. Lehet maratont, félmaratont futni…. együtt lenni ismét picit, újra egy csapatként helytállni. Hát hajrá! 😀

 
A szervezés viszonylag gyorsan és egyszerűen ment. Alig vártuk, hogy indulhassunk, azt hiszem, mind a hatan nagyon vártuk már ezt a közös bulit.  Végül október 3-án, péntek hajnalban autóba szálltunk… 5-en, Barbink ugyanis a bébije miatt másnap, szombaton tudott csak elszakadni otthonról.

 

Az autóban már az első órában kiderült, hogy mindannyiunknak van valami „defektje”, valami, ami miatt egyáltalán nem biztos, hogy a legjobb formánkat tudjuk hozni Veronában. De úgy gondolom, ez tök normális. 😉  Nátha, némi flu, hasfájás, kimerültség vagy szimplán elégtelen felkészülés? Hja… simán 😀 . Sebaj… 10 órával és 830 kilométerrel később, mindezt jól kielemezve-szétboncolva megérkeztünk Veronába, ahol vasárnap reggel maratonok, félmaratonok vártak ránk…

 
De addig is… szálláshely elfoglalva, péntek este még egy gyors rögtönzött városnézés, rajtcsomag átvétel és vacsora az Aréna tövében.

Jó volt sétálgatni az ódon városka szívében picit, kellemesen langyos-napos időben, bekukkantani Júlia udvarába, örök nyomot hagyni a Szerelmesek falán, nézelődni-álmodozni az olasz divatmárkák és üzletek kavalkádjában, rácsodálkozni az itáliai középkor és napjaink Olaszországának ajándékaira. Nyüzgő piazza, szűk magányos sikátorok, bicilik és vespák, folyópart szép hidakkal, gelato és pizza, napsütés és zöld fák, nyalka olaszok és kíváncsi turistatömeg… elfáradtunk nap végére.

 

 

 

 

A szombatunk hasonlóképp telt, bár ezúttal reggel mind sokáig aludhattunk. Késő délelőtt szedtünk csak nyakunkba ismét a várost, biciklikkel. Külön kaland, nem részletezem, volt sok móka és vicces jelenet, de megállapítottam, hogy még defektes kerekekkel is fantasztikus dolog bringáról városnézni.  Éééééés hogy még Olaszországban is jól tud esni a kínai kaja.  😉

 
Ekkor azért már izgultunk rendesen. Elsősorban Kata és Kriszta , akiknek 42kilométeren kellett másnap helytállniuk. Annamari a térde miatt csak becsületből indult el a 10kilométeres távon, ami az olasz barátainknál valójában 7kilométert jelent, Ő könnyen heccelődött velünk. 😉  Barbiék estére futottak be, Neki, Dórinak és nekem másnapra 21km volt előirányozva. Bevásároltunk okosan másnap reggel(i)re és viszonylag korán nyugovóra tértünk.

 

Vasárnap. Verona Maraton.

 

Korán keltünk. Garminokat még rácsippantottuk töltőre a recepción, közben zuhi, reggeli, futónak öltözés. Fényképezkedés, posztolás, mert anélkül nem indulhatunk el. Zászló megvan, vitaminok, banánok, energiaszeletek bekészítve. Biciklire pattantunk és elindultunk a versenyközpont felé, ahol leadtuk a csomagokat, kötelezően sorbaálltunk még a kék embernagyságú műanyag dobozoknál (amiből aztán egyet sem lehetett látni később a 42 km alatt!!!) , majd összeszedtük Barbit és beálltunk a helyünkre… hátra, messze a rajtvonaltól, de még hozzánk is elért a speaker hangja és a szokásos izgatott susogás, a dobok.. vagy lehet, hogy azok nem is voltak, csak valami más kalapált a fülembe jó hangosan?  Mindegy is, rajtpisztoly eldördül , megölelgetjük egymást, a tömeg megmozdul, lassan, lépésben elindulunk. Még együtt haladunk át a szőnyegen, de megbeszéltük, hogy mindenki a maga tempójában fut ma, a végén találkozunk…

 

És innentől már csak a magam élményeiről írhatok, arról hogy én hogyan éltem meg a következő 2,5 órát. Mert bizony annyi lett a vége, pedig jobban, gyorsabbra terveztem. Nem akarom hosszúra fogni, a verseny végén elég csalódott voltam… magamban csalatkoztam picit, de túl vagyok rajta és készülök a következő félmaratonomra. 😉
Szóval szép lassan elindult a tömeg, elváltunk egymásról. Barbi és Dóri előttem futottak valahol, Kata és Kriszti a dupla táv miatt picit lassabbra tervezték az elejét, szóval az első kilométernél lévő fordítónál még mindenhol jöttek szembe velem a csajok. Kerestem őket a tekintetemmel, próbáltam kifelé, rájuk figyelni, de hamar elvonta figyelmem a város, a macskakövek, az előttem futók tempója és a fülemben csengő zene, amelynek egyre inkább át tudtam magam adni, ahogy kiértünk a kockaköves-szép belvárosból az aszfaltozott széles folyópartra. Az Adige partján haladtunk, csodaszép volt. Belőttem az edzőm által ajánlott tempót, kényelmesen, jólesően futottam. Tökéletes volt az idő, bár a Nap már kezdte 9-kor is éreztetni velünk, hogy ki a Főnök. 😉

 
Egy közeli kisvárosig futottunk ki, azon keresztülhajtva fordítottak minket vissza a 11 és feledik kilométernél. Be a szőlőtőkék közé… baromi romantikusan hangzik és ha jó futó vagyok, valószínűleg el is ááááájulok ettől a díszlettől. Azonban itt kezdtem el érezni, hogy fáradok. Sütött a Nap, bár nem volt vészes, esküszöm 😉 , valószínűleg alattomosan emelkedtünk is valamennyit, mert egyszer csak a város fölé kerültünk. Na, nem olyan veszélyesen, megjegyzem. 😉

 

Itt egy viszonylag jellegtelen útszakasz következett, alig vártam, hogy frissítőállomáshoz érjek. Belesétáltam… és ezzel elrontottam az egészet. Nem keresek okokat, megint a könnyebbik utat választottam, pedig iszonyatosan jókat, erőseket edzettem magamhoz képest itthon, bíztam bennem :D, 10-12-ig azt hittem, meglesz, amiért jöttem. Nem sokért, igazán, csak egy egyben, megállás nélkül lefutott 21kilométerért. Mantráztam, hogy „ügyes vagyok-okos vagyok”, 10 kilométernél még a fáradtságnak szemernyi jelét sem éreztem és mosolyogva énekelgettem együtt Pásztor Annával. Mondjuk a 10kilis frissítésnél kicsit kiakadtam, hogy nincs egy deka szőlőcukor sem, semmmmi, csak víz és iso??? Semmi szilárd? Na , 15-nél aztán jött a terülj-terülj asztalka, de nekem akkor már késő volt.:) Valahogy bebotorkáltam a célba, rettentő fáradtan. Barbi és Dóri már ott voltak, Annamari is a célban várt.

 
Barbi PB-t futott 1:58-al, pedig nem a legkipihentebben érkezett. Fantasztikus csaj, a Férjem hugija, csak remélni merem, hogy a lányaim örököltek valamicskét az Ő elszántságukból és akaraterejükből. Na meg az izomzatukból. 😉 Dórika hasonlóképp élte meg a versenyt, mint én, 2:24-el futott be, szenvedett sokat, azt mesélte.

Pihentünk picit, majd Barbitól elbúcsúzva bringára pattantunk gyorsan és elindultunk a maratonsitáink elé. Visszatekertünk a 36. kilométerhez, felcipeltük a bringáinkat egy hídra és vártunk… Katát vártuk. Katánk némi bolyongás után állt pályára, nem tudtuk, merre lehet. Megcsörgettük (mert miért is ne??? :D) , kiderült, hogy most futott el 36-nál, épp elkerültük egymást. Utánatekertünk… de nem értük utol. Egy idősb olasz Úrral volt már csak alkalmunk látni Őt, a Célban. Sírt… mi is sírtunk. Összeborult Sandroval, aki összeszedte és behúzta Őt a célba. Tényleg szép pillanat volt. 4 óra 2 percet futott a Lány…

 

 

 

Katát és Dórit hátrahagyva Annamarival ezután megint bicóra ültünk és elindultunk a mi Krisztinkért, aki 46 évesen adta a fejét maratonra. Ő a 6 órás szintidőért indult. Akárhogyan is, de megcsinálja. Én ebben biztos voltam, hiszen láttam Őt végigmenni a Kinizsi100-on nem is olyan rég… Krisztit 37-38km környékén csíptük el, onnan adtunk Neki bicikli felvezetést. Tiszta UB fíling volt. Mosolygósan, vidáman menetelt a cél felé és boldogan futott be 5óra 40 perccel.

 

Mind célbaértünk. A versenynek vége lett… fáradtak voltunk, hosszú, meleg nap volt, visszatekertünk a szálláshelyünkre és ha jól emlékszem, másnap reggelig már ki sem dugtuk az orrunkat az apartmanunkból. Ami még megmaradt, hogy a szálloda halljában belebotlottunk pár maratonistába, természetesen férfiakba. 😉  Beszélgettünk, invitáltuk Őket a következő héten Budapesten rendezett futásra is. A belga futók megjegyezték, hogy láttak minket városszerte itt-ott, tök jó a pólónk, emlékeztek ránk… na ja, mikor 6 nő vonul uniformisban… Annak azért ereje van… 😛

A versenyen ha jól emlékszem, nagyságrendileg 2000 futó indult maratoni távon, kb. kétszer ennyien 21kilométeren. A kenyai Saekwo Alex Chepkwik 2 óra 14 perc 12 másodperccel utasította maga mögé a mezőnyt.

 

Hétfőn még várt ránk egy hosszú hazaút, ahol már fel-felcsendült a következő meghódítandó város neve…

 

Barcelona 2015, készüljjjj, lehetséges, hogy érkeznek a FutAnyuk! 😉