Kelet-Európában szép fővárosunk adott először otthont a hivatalos féltávú Ironman-nek. Erre nagyon büszkék lehetünk. 1,9 km úszás a Lágymányosi Öbölben, 90kilométer kerékpár a Duna mentén, a Várnegyedben és a Lánchídat átszelve a pesti belvárosban, majd 21 kilométer futás. Szemet gyönyörködtető útvonal…
A pálya a résztvevők elmondása szerint gyors volt, de nehéz. A férfiaknál a portugál Bruno Pais, a nőknél a dán Michelle Vesterby bizonyult a legjobbnak.
Mi is kitekertünk a családdal szurkolni és nézelődni. Nagyon profi versenyt láthattunk, méreg drága felszerelésekkel, milliós kerékpárokkal, kitűnő szervezéssel. Gyönyörű triatlanos férfiak és nők amerre szem ellát… ezt a bulit nem hagyhattuk ki. Több kedves ismerősünk nevezett és készült fel erre a kemény kihívásra, ott volt a helyünk.
A következő történetet egy olyan lány írta nekünk, aki a szívemnek igen kedves és aki ámulatba ejt a teljesítményével… nekem senki ne mondja azt, hogy mind egyenlőek vagyunk és csak az edzésmunka mennyiségén múlik a siker. Edit ugyanis tuti született triatlon-tehetség… 😉 Tavaly szeptemberben futotta élete első félmaratonját. Az úszás-bicikli-futás kombót először 2 hónappal a verseny előtt próbálta ki, akkor döntött úgy, hogy lesz, ami lesz, megpróbálja az augusztusi Ironman-t. Biztos, hogy remek “alapanyag” a csaj 😉 , de valójában az edzésmunka is elvitathatatlan esetében, roppant keményen készült a nyáron életének eme fontos állomására. Család mellett, milliós bicikli nélkül, de egy annál kedvesebb, drágább edzőpartnerrel félelmetesen kitartóan rótta a köröket hol kerékpáron, hol futva…
Kérlek, olvassátok szeretettel Edit Ironman 70.3-át. Én láttam Őt mosolyogni minden futókörben, a történetét olvasva pedig megerősödött bennem az érzés, hogy ez a lány nagyon-nagyon jó érzésekkel és emlékekkel vág majd bele a következő naaaaagy kalandba…. 😉
**********************************************
“Az én Ironman 70.3 Budapest-em”
A mi Futanyunk javaslatára döntöttem úgy, hogy megírom a történetem. 😉 Jelentem hosszú lesz, mert egész biztos, nem 2014.augusztus 23-án kezdődött és ért véget a tritlonos pályafutásom…
A triatlonnal kapcsolatos első élményem június 22-én volt. Az edzőtársamnak, Misley Sanyinak köszönhetően szereztem tudomást az Enyim-ről. Magának nézte ki és végül persze ő nem jött el, mert egy szülinapi buli (nem túl kerek 40.) fontosabb volt neki. 😀 Ez egy olyan lehetőség volt, ahol a 3 sportágat egymás után, minden stressz, időkorlát és megkötések nélkül „ki lehetett próbálni”. Szépen egymás után, ahogy a nagyok. Ez volt a Healthy LSD által szervezett Enyim, EgyNegYed/EgyNyolcadIronMan. És valóban: az enyim volt. 😀 Imádtam minden pillanatát, még az esésemet is. 😉
Ott még nem is sejtettem, hogy ilyen hamar jön a folytatás…
A barátnőm megemlítette ugyanis, hogy idén első alkalommal rendezik meg az IronMan 70.3-at Budapesten. Volt bennem vívódás bőven, de végül… beneveztem.
A verseny napján olyan ideges voltam, amilyen még vizsgák előtt sem, soha. Gombóc a gyomromban, a torkomban. Alig tudtam lenyomni a reggelim, de energia ugye kellett.
Beöltözve
Ez talán csak akkor hagyott alább, mikor a kezeslábas jelmezemet felöltve indultam a partra a jeges (19°C) Dunába. (a verseny előtti vasárnap derült ki, hogy mivel a víz hideg, neoprénben kellene úszni. Mindezt nagyon logikus érvekkel alátámasztva Kokótól tudtam meg, mikor a bringás pályabejáráson szóba elegyedtünk. (Kikkel beszélgethet az ember lánya, ha sportolni kezd?! 😉 ) Na, ugye ilyenben még nem úsztam, de a szervezésnek hála a versenyt megelőző két reggelen volt lehetőségem kipróbálni a ruhát. Tiszta szerencse, mert meglepetés ért bőven. 😉 )
De vissza a rajthoz… Drága Zsófi barátnőm indulásomkor kiadta az utolsó „utasítást”: „Élveeezd! Ne törődj semmivel, csak élvezz ki minden pillanatooot!”.
Akkor még nem tudtam milyen jót tett velem ezzel.
Mikor az úszás felénél visszafordultunk és megláttam a város látképét, akkor kezdett derengeni Zsófi bíztatása: élvezd. Nem siettem hát sehova, magamba szívtam a látványt.
A Rákóczi híd a Lágymányosi öbölből, a víz közepéről maga volt a csoda. A parti nyüzsgés, a színes ruhák, a messziről is jól látszó IronMan feliratok és a sárga bóják között különböző színű, csoportokba verődött mozgó pontok a vízen. Az idő tiszta volt, Budapest úgy tárult elém, ahogy még sosem láttam. Nem tudom meddig úsztam „nagymama-úszásban” (mellúszás, fej kint a vízből), de mindent megnéztem: a partot, a ránk vigyázó őrszemeket, a kék „kifutópályát”, mindent. Még a nap is kisütött. 😀
Elértem a partot és szaladtam fel a kék szőnyegen! Vittek a lábaim, könnyű voltam és felszabadult. A családom, a barátaim, akiket egész máshova képzeltem, ott voltak a szőnyeg mellett, és csak azt hallottam ahogy a 3 és fél éves fiam kiabálja, hogy „Hajrá Anyaaa!”. Hát kell ennél jobb dopping?
A Lánchídról jött a bíztatás
A biciklire igen ráérősen ültem fel. A tempóm a következő 3,5 órában sem változott. Csak úgy süvítettek el a kis MTB-om mellettem a szebbnél szebb, profibbnál profibb kerékpár(os)ok. A rakpart első szakaszán azt hittem esélyem sincs időben beérni. Olyan szembeszél volt, hogy helyenként még 20km/h-val sem tudtam tekerni. Eléggé elkeseredetten számolgattam, hogy így mennyi időre lesz szükségem. Aztán rájöttem, hogy du. 4-ig még így is beérek. Menyugodtam. A Hajógyári-sziget fordítója után pedig szinte repültem (27km/h).
Innentől ismét maga volt a csoda minden percem. A barátaim a Lánchídnál vártak. Én pedig azt, hogy újra és újra elhaladjak előttük. Láthassam, hallhassam őket.
Az első frissítőpontnál ért egy kis meglepetés: bár lassan haladtam el mellettük, a víz és az iso után szépen elmentem az energiaszeleteket osztó önkéntesek mellett. Pedig tudtam, hogy ami ezen a számomra hatalmas távon kiüthet, az a rosszul beosztott és pótolt energia és folyadék. Szerencsére végszükség esetére, otthonról hoztam magammal a kis vázra szerelhető háromszög táskámban energiaszeletet, ami kitartott a következő frissítésig, ahol megálltam és utántöltöttem a következő körre. 😉 Innentől nagyon figyeltem arra, hogy óránként minimum egy energiaszeletet megegyek és igyak akkor is, ha nem vagyok szomjas.
Mikor a második kör végén elhaladtam a Kopaszi-gát bejáratánál, akkor azért már szívesen bekanyarodtam volna a depóba. Már nem volt sok hátra a tekerésből. Még egy szelet energia, hogy a futásra is legyen, persze sok vízzel kísérve. A depóba érve kellemesen elbeszélgettünk a többiekkel. Az elsők kb. ebben az időben szakították át a célszalagot. 😀
Az aluljáróból kifelé nem rajongtam azért, hogy rögtön felfele kell futni. De aztán a kanyarban ismét várt a már jól ismert barátokból álló drukkolóhad. És újra csodás volt minden. 😉
Szép egyenletes tempóban haladtam, mindenegyes fordulóban begyűjtve a különböző színű karszalagot. Az egyik sarokban az újabb kör megtételét jelentő szalag várt, a másikban a legszuperebb szurkolótábor. Ők a drukkercsapat létszámának növekedése miatt egyre csak fokozták a hangulatot a pályán és a pálya szélén is.
Befutó 6:38:27
A tempómat az utolsó aluljáró után mertem csak emelni, addig tartalékoltam nehezebb időkre. De nem voltak nehezebb idők… csak úgy repültem be a célba. Fáradtságnak, kimerültségnek nyoma sem volt, pedig nagyon számítottam rá.
Fantasztikus élmény volt az Én IronMan 70.3-am. Ezért úgy gondolom, a triatlonos történetem… ITT még nem ér(t) véget. 😉
************************************************************************
Én biztos vagyok benne. 😉
Edit ősszel élete első maratonját tervezi lefutni… és amennyire ismerem, jövőre egy nagyatádi beszámolóval tér vissza hozzánk. 🙂
Sok sikert Neked, Edit és további hasonlóan szép és életreszóló sportélményeket kívánunk… GRATULÁLUNK!!!
UI: a féltávú Ironmant Edit szombaton csinálta meg. Másnap, vasárnap lefutotta az IronGirl 10 kilométeres távját is.
Kommentek