Egy fél IRONMAN története…
…egy anyukától, aki néhány éve még 500 métert sem tudott futni…
5-6 évvel ezelőtt még a kétgyerekes anyukák és feleségek megszokott hétköznapi életét éltem. Mindig közel állt hozzám a sport, de abban az időben valahogy sosem jutott rá idő. Aztán elkezdtem futni, egyszerűen elkapott a gépszíj, a távok egyre nőttek, a 40. szülinapomon lefutottam a Maratont.
A barátaink között több Ironman teljesítő is van, akiknek többször szurkoltunk Nagyatádon, ahol a meghatottságtól általában folytak a könnyeim, hogy mire képes az ember, aki akkor is fut még, amikor sötétben már a kordonokat bontják. Minden évben gondoltam milyen jó lenne váltóban elindulni, ami nekem csak annyit jelentett akkoriban, hogy a futok. Bár úszni elvileg tudok, de sosem úsztam úgy rendesen, biciklizni 20 éves koromban bicikliztem utoljára. Többször is nekirugaszkodtam az úszásnak, de valahogy sosem ment, és elég unalmas is volt a hosszakat számolni. Kacérkodtam egy „versenybringával” is, de mindig lebeszéltem magam, hogy minek az nekem!
Tavaly úgy hozta a sors, hogy megismerkedtem egy bringaszerelő sráccal, Oszival, aki felajánlotta mi lenne, ha alkatrészenként összeraknánk nekem egy bringát! Gondoltam egy nagyot, itt a lehetőség, most vagy soha. Nyaralni utaztunk a Balatonra, mikor küldött egy képet a vázról amit nekem gondolt, hát kék-fehér volt az én színeim, amikor megláttam, rögtön beleszerettem, tudtam ez az én bringám lesz. Így adott volt, ha 100 km-es körzetben ment a család valahova, én mentem biciklivel, a férjem a gyerekekkel, kocsival. Meg is kaptam, hogy nem vagyok normális! De tudtam, jó nemnormálisnak lenni. 😉
November környékén, felhívott egy kedves barátom, Attila, hogy a BME-n szombatonként bringás edzésre jár, nincs-e kedvem menni? Persze, hogy volt! Feltette a nagy kérdést: miért nem nevezek be a féltávra, nekem az menne! Ez pontosan azt jelenti, hogy 1,9 km úszás, 90 km kerékpározás, 21 km futás. Hát kinevettem! Ekkor teljesen lehetetlennek tartottam, hogy ezt én meg tudom csinálni! Közben a FutAnyu-s közösségben elkezdődött a szervezkedés az UltraBalatonra, és elkezdtem levelezni Annamarival, akinek szintén hasonló tervei voltak. Lényeg kettőjük hatására, vettem egy nagy levegőt, decemberben beneveztem. Tudtam, hogy erre készülni kell, nem lehet lazsálni.
Az úszás elég jól kezdett menni, köszönhetően Melinda tanácsainak, úgy éreztem, nem lesz gond. A futás az utóbbi egy évben egyre jobban ment, meg vagyok győződve, hogy egyrészt azért mert többféle mozgást csináltam, másrészt elkezdtem TRX-re járni, ami nagyon hatékonynak bizonyult, félmaratonon 1 év alatt 14 percet javultam. Köszönet érte Lacinak! Viszont szembesültem azzal, hogy a bringás pálya nagyon nehéz lesz, mert 980 m szintemelkedés van benne! Ebbe belegondolni se mertem! Erika kőkemény bringás edzéseket tartott, és nem árult zsákbamacskát, nem lesz könnyű feltekerni a Gellára. Ez a Balaton felvidéki hegyecske így a mumusom lett.
Egy hónappal a verseny előtt, gondoltam meg kell néznem magamnak ezt a Gellát! 🙂 Lementem Balatonfüredre, ha szenvedősen is, de feltekertem, de a verseny alatt kétszer kell megjárnom. A futás úgy éreztem benne van a lábamban, áprilisban futottam a Vicittán félmaratont, az UB-n kb. 24 km-t, hetente egyszer, néha kétszer jutottam el futni.
Összegezve a felkészülésemet, volt hiányérzet, de tudtam ennél több időt erre nem tudok szánni, és a cél az volt, hogy végigmenjek! Abban biztos voltam, hogy megcsinálom, csak az volt a kérdés, hogy négykézláb vagy mosolyogva érek be?
A Verseny…
Minden összekészítve?
Dóri barátnőmnél aludtunk Almádiban, reggel 5-kor a Balatont nézve kortyolgattam a kávémat, próbáltam nyugodtam végiggondolni, mit kell magammal vinnem, semmi ne maradjon otthon, pedig már legalább hatszor mindent átnéztem. Ekkor már nem tudtam, hogy fogok úszni 700 ember között, a biciklizéstől nagyon féltem, a futás volt az egyetlen biztos pont, mivel elég sok futóversenyen indultam már, ebben volt csak tapasztalatom. Mint mindig elkezdődött a kapkodás, már úszáshoz beöltözve indultam, bringás és futó cucc összekészítve, bicikli már fent a kocsi tetején, de kellene még pumpálni, nem baj majd Füreden, ha levesszük. Sanyi a férjem, Gergő a kisebbik fiam a kocsiban, Kori és Pistike a motoron, indulhatunk!
1,9 km úszás
Megérkezünk, depozás: mindent a helyére, energia szeletek kikészítve, próbálok egyet még a rajt előtt megenni, hát nem nagyon sikerült. Indulás az úszáshoz, be a vízbe, ami nem volt túl bizalomgerjesztő, amikor 700 ember tapossa az iszapot.
Végre rajt, vége az izgulásnak, csak tenni kell a dolgomat, ésszel, hogy a végéig kitartsak!
Ekkor jött egy kis pánik, annyian vagyunk, nem lehet haladni, még mellbe sem tudtam úszni, a Balaton úgy festett körülöttem, mint a sártenger, hogy a fejemet is beledugjam, reménytelen! Csapkodás, rugdosás, én is kaptam egyet-kettőt, de nem volt veszélyes. 1-2 perc alatt kezdett szétszakadozni a mezőny, végre tudtam tenni egyik kezemet a másik után, megkönnyebbülés! Saját tempóban úsztam végig, nem purcantam ki, segítenek kimászni a vízből, ránézek az órára 42 perc, ez jól indul!
Következő feladat, átöltözni, ez vizesen nem is olyan egyszerű, persze az alapos törölközés elmaradt, a fürdőruhámba kb. fél kiló iszap volt. Egy ismeretlen lány látva szenvedéseim, odajött segített a törölközőt tartani, mert persze gondoltam az öltözősátorig nem megyek el. Utólag lehet gyorsabb lett volna.
90km kerékpár 900méter szint
Végre ülök a bringámon, 12 perc alatt sikerült kijönnöm a depoból, megjegyzem ezt a nagyok, 1-2 perc alatt elintézik. Jöhet a Gella kétszer! Meglepődtem, hogy nem igazán éreztem, hogy úszás után vagyok, az első feltekerés, a szokásos nehézségekkel, de viszonylag simán ment. A táj gyönyörű, jól ment, a nagyok úgy süvíttetek, el mellettem, hogy az állam is leesett, Erika is feltűnt az egyik kanyarban, és bíztatott!
De aki a hegyre felmegy, annak le is kell jönnie, következett Aszófő felé a lejtmenet! Elkezdtem egyre gyorsulni, de tekertem is, gondoltam muszáj kihasználnom a helyzetet, közben azt mondogattam magamnak nem nézed a kilométerórát, csak az utat figyeled! Nagyon féltem, de fantasztikus élmény volt száguldani lefelé, a végén kiderült 57 km/h-val mentem. Hihetetlen! Következett a 2. kör, a frissítőponton megálltam ettem-ittam, legalább ezen ne múljon, nekirugaszkodtam! Mikor másodszorra is felértem, az nagy megkönnyebbülés volt, azt hiszem, már mondhatom, hogy Balatonszőlős és Tótvázsony között megvívtam a harcom, ez már az én GELLÁM.
Tudtam innen már meg lesz, még ha a 21 km-t lesétálom is. Befejeztem a körömet, próbáltam fejben is felkészülni, és a lábizmaimat is felkészíteni a futásra. Az utolsó 2-3 km-en tényleg csak lazán tekertem. 4 óra 6 perc alatt sikerült a 92 km-t letekerni. Újra a depoban, egy közös kép Gergőmmel, a férjem kérdezi kell-e valami enni, inni való a túlélő csomagból, mondtam semmi. Öltözködés, wc, majszoltam egy kis energia szeletet, kezdődhet a futás! Azért sikerült megint 15 percet itt töltenem.
21km futás
3,5 km-es futókör volt kijelölve Balatonfüred legszebb részén, a Tagore sétányon. Az első lépések igen fájdalmasak voltak, csak arra koncentráltam, hogy tegyem egyik lábam a másik után. Tudtam, hogy nehéz az átállás, de hogy ennyire! Aztán közeledtem az első kör végéhez, és kezdett ráállni lábam a futásra! A frissítő pontokon mindig megálltam, ettem-ittam valamit, bár már semmit sem kívántam, kólát kértem, gondoltam a koffein jót fog tenni, viszont a szénsavtól olyan lettem, mint a lufi. Szépen fogytak a körök, és én még mindig futottam, sokkal lassabban, mint szoktam, de vidáman. Alakult egy alkalmi szurkoló táborom, akik hol azt kiabálták, hajrá futanyu, hol azt, hogy fuss anyu! Nagyon jó érzés volt!
Talán ez volt eddig a leglassabb félmaratonom, 2:28, de a legemlékezetesebb marad. És már itt volt az utolsó kör, a célban várt a férjem, a kisfiam, a barátaim, lélekben ott volt nagyon sok FutAnyu!
Köszönet Mindenkinek, de különösen ezerszer köszönöm Annamarinak, aki lélekben az első métertől az utolsóig velem volt! Voltak nehéz részek, de imádtam minden pillanatot!
Az elmúlt hónapokban többször gondoltam, minek ez nekem? Mennyivel több időm lenne! 44 évesen kell ez nekem? Miért nem elég félmaratonokat futni? Vagy csak úgy eljárni egy héten kétszer-háromszor valamit mozogni! De mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy KELL! Mindenkinek meg kell találnia a saját kihívását, mindegy, hogy az 5 km, vagy Ironman, mert ez visz előre és ad önbizalmat, erőt, és hitet, hogy olyan dolgokra is képesek vagyunk, amire eddig soha nem is gondoltunk!
*********************************************************
Kommentek