DUALIZMUS
Tegnap este ½ 10 körül indultam el futni. Egész nap rettentő meleg volt és bár az időm nagy részében légkondiban ültem, az a pár óra, amit a mesterséges Hűvösön kívül töltöttem, teljesen leszívott.
Még 9 után is fülledt meleg volt. Már az első pár100 méteren leizzadtam. Nem terveztem hosszút futni, 5 kilométert irányoztam elő magamnak, a szokásos körömet.
Az UB-n alig másfél hete viszonylag könnyedén lefutott 20+ kilométer után úgy éreztem, mennie kell, jól kell esnie ennek a rövidebb távnak. Este van, fél óra az egész – gondoltam ezt annak ellenére, hogy előző este sem esett igazán jól a futás, akkor még a beszívott-letüdőzött levegő is meleg volt és szomjaztam.
Elindultam tehát, már sötét volt. Az első kilométeren megint éreztem a bal lábszáramban az ismerős… fájdalmat? Nem, annak talán nem nevezném. Kellemetlen ugyan, de azért nem fájó az érzés. Csak melegszik a láb. Tudom, hogy hamarosan elmúlik, csak tovább kell menni. Ha nem futnék már egy ideje és ezt nem tapasztaltam volna már jó párszor korábban, biztosan megállnék. De így megyek tovább, haladok. Nem esik annyira jól, mint amennyire kellene. Mint ahogy én azt elterveztem… Ez azért vicces. Ez épp egy olyan dolog, amit nem lehet eltervezni… 😉
Futok azonban tovább, 2,3,4 kilométer és vége. Tényleg csak fél óra volt. A víz szakad rólam, pedig annyira még csak nem is hajtottam. Elégedett vagyok, végigcsináltam… nem volt egy hosszú futás. De futás volt.
Vállveregetés, büszkeség. Nem egyszerű este még összekapni magad és az ágy helyett az utcára menni, igaz? És bár „csak” 5 kilométerről beszélünk, azt hiszem végig komfortzónán kívül voltam. Nem kell 10-15-20 kilométereket futni ahhoz, hogy legyőzd magad. Elég sokszor a „csakegy5ös” is. Nekem legalábbis. 😉
Lenyújtottam a kerítésünkön, zene kikapcsol. Nyújtás közben egy Kitti által megosztott posztot olvasok: Horváth Gabriella kineziológus a Fényről írt. Iszom minden szavát. Nagyon megtalált ez a bejegyzés. Tavaly ilyenkor még simán nem olvasok el egy ilyen írást… most telibetalál.
„Mert a fény a sötétség nélkül értelmezhetetlen, ahogy a szép a csúnya, a jó a rossz nélkül. A dualitás az élet alaptermészete, kihívása és csodája is.
El kell veszítenünk néha a Fényt, hogy újra megtaláljuk. És ahogy mindennél, itt is, nem a cél a legfontosabb, hanem az út, amit bejárunk. Az úton járás csodája adja az örömöt. Hisz ha A-ból B-be tudunk lépni egyetlen varázsigével, ha így lenne, akkor csupán egy pipát jegyezhetnénk fel a csekk-listánkon, nem éreznénk az örömteli beteljesülés elégedettségét, amit az elvégzett munka adott… „
Hosszú a bejegyzés millió értékes gondolattal. És miközben nyújtom a lábaim, amelyek az előbb még szépen dolgoztak Értem, arra gondolok, nem kell, hogy mindig jól essen minden. Hogy a mai futás is csak egy lépés az úton. Hogy természetes az, hogy az egyik lépés kicsit jobban fáj, mint a másik. Ha fáradtabbak vagyunk, nehezebb lépni. Ha a külső körülmények épp nem a legoptimálisabbak, nagyobb erőfeszítést fog igényelni az a bizonyos lépés. De ha lépünk, ha haladunk tovább az Úton , biztosan lesznek jobb, könnyebb napok is. Mikor egy ilyen laza kis 5kilométer valóban laza lesz. Volt már ilyen, lesz is még, tudom. A lényeg, hogy el kell indulni és nem megállni, hanem ha lassan és néha kínlódva is, de előrefelé kell menni. A tegnapi kis5-ös is előrébb vitt, ebben biztos vagyok…
Néha fájnia kell, hogy aztán értékelni tudjuk Magunkat a leküzdött nehézség után és azt is, amikor aztán igazán JÓL esik majd haladni előre. A szép pillanatokat… a könnyű futásokat. 😉
Dualizmus… Ennyi. Nem kell a könnyű pipa… ide a sok küzdős kilométerrel… 😉
Szép napot, mago
Kommentek