UltraBalaton 2014

FutAnyuk az Ultrabalatonon …és az én ubém

 Egy tipikus versenybeszámolót vártok most tőlem, gondolom… De már most szólok, nem az lesz. 😉 Nem tud az lenni.
Két részre kell osztanom ugyanis ezt az írást. Az egyik rész Rólatok szól majd, arról, hogyan szerveződött 25 szuper ember 1 csapattá egy fantasztikus futóeseménynek hála. Na jó, 3 csapattá, de mégis EGGYÉ, értitek, ugye? 😉 Arról terveztem írni, hogyan készülődtünk közösen hónapokon át erre a megmérettetésre. Hogyan éltük meg az elmúlt 7-8 hónapot és ennek megkoronázásaként a múlt hétvégét. Május 31. ULTRABALATON. A legnagyobb futóesemény, ami a CSAPATOKRÓL szólhat.

 
Aztán ahogy élménybeszámoltam, rájöttem, hogy nem fogok tudni hitelesen írni Nektek egy olyan versenyről, ahol ott is voltam, meg nem is… Közösen készülődtünk, igen… de aztán jött a verseny napja és az én személyes csatám. A második fejezet. Kettészakadni testben és lélekben. Nem tudom kihagyni, pedig nem szívesen írok Róla, higgyétek el. A személyes részek miatt így ez a beszámoló viszont már nem is annyira lesz futós, ultrabalatonos. Vagyis az lesz, de az én, külön bejáratú ultrabalatonomról olvashattok majd, ami számomra őszintén szólva nagyobb LELKI terhet jelentett, mint fizikait…

 

 

Szóvallll… tavaly kora ősszel a FutAnyu nevű FB oldalon feltettem a kérdést: Kinek lenne kedve csapatban körbefutni a Balatont?
Akkoriban már bő fél éve épülgetett az említett csoportban egy jó kis virtuális közösség, így nagyon gyorsan, nagyon sok jelentkező akadt. Nem is csoda…

 
Az UB ugyanis a legbulisabb és talán egy csapatot leginkább próbára tevő, leginkább összekovácsoló futórendezvény: 212 kilométert kell közösen lefutnotok 24 óra alatt. Körbe a Nagy Tó körül, Aligától Aligáig. Egy „must run”, olyan esemény, amin egyszerűen OTT KELL LENNI, ha futsz. És ami nagyszerű ebben a rendezvényben, hogy mindenkinek lehetőséget ad, hogy bizonyítson.
A keményebbek (A LEGKEMÉNYEBBEK, Úristennn, fejhajtás és mély tisztelet Nekik!), szóval a legfantasztikusabbak egyéniben indulnak és vállalják, hogy 32 órán belül körbefutják a Balatont. 181  induló állt 2014-ben a Rajthoz ebben a kategóriában. Belegondolni is félelmetes… és mindenképp tiszteletet parancsoló.

Teljesíthetsz párban is (itt most megint egy elismerő sóhaj), vagy csapatban 3-10 fővel.

 

Mi, FutAnyuk és FutApuk  25-en jöttünk össze. Mivel ultrafutók nem igen vannak köztünk, ellenben sok jó futó 😉 , adott volt kettő 10fős és egy 5 fős csapatot létrehozni. Sokan úgy jelentkeztek, hogy korábban nem is igazán futottak, de vállalták, felkészülnek erre a kihívásra, hogy OTT lehessenek. Jó volt látni, hogy ismeretlen nők és férfiak válnak a készülődés hónapjai alatt barátokká, igazi Csapattá.

A Férjem szólt, hogy ez hatalmas meló lesz, készüljek rá. OK. Valóban az lett volna… ha nem kapok fantasztikus segítséget Kitty személyében, aki időt, energiát nem sajnálva az utolsó hónapokban nekem úgy tűnt, éjjel-nappal szervezett.

Május 31-ig rengeteg teendő akadt: csapatbeosztás, nevezés, szakaszbeosztás, kísérők szervezése, logisztika, szállás, pólók, rajtcsomagok… de szép lassan összeállt minden egy kerek egésszé (Kittyó, még1x millió puszi, hálánk üldözni fog Téged jövőre is a Tó körül! szivecske ).
Amit mindenképpen kiemelnék a az előkészületek kapcsán, hogy voltak ugyan nehézségek, ez természetes, ennek ellenére súrlódások nem igazán. Minden „szabálynak” ellentmondva nem volt hiszti, nemtetszés, acsarkodás, variálás. Pedig 25 emberről beszélünk, javarészt nőkről. 😉 Le a kalappal előttetek! Voltak sérülések is, kórház-műtét, tagcserék, de valahogy minden ment mégis a maga útján, békében, békésen… ilyenek a FutAnyuk.

 
Aztán egyszer csak elérkezett a NAAAAGY NAP, Május 31-e! Előző este a FutAnyu TEAM, a FutANYUGI tagjai és az 5 FutANyúl összegyűlt a balatonakarattyai bázison. Izgatottan várta mindenki a másnapi RAJT-ot… A nagy kaland kezdetét.

 

 

Én voltam az egyetlen, aki szombat reggel nem volt ott a csapatjaink rajtjánál. Az én személyes ultrabalatonom úgy alakult ugyanis, hogy a fenti szófordulattal élve…ott is voltam, meg nem is. Nehéz erről még most is írnom, biztos sokan gondoltok majd rólam mindenfélét.
Karácsony másnapján tudtam meg ugyanis, már minden szervezés kellős-közepén, hogy május 31-én lesz az Öcsim esküvője… ahol tanú leszek. És itt kezdődik a második fejezet…

 

Fél évig marcangoltam magam, cipeltem ezt a terhet, lelkileg nagyon megviselt a dolog… az Öcsémmel sajnos volt egy nagyon komoly vitánk is emiatt, pedig nem szoktunk veszekedni.  Félrekommunikáltam szerintem én is, Ő is, félreértettünk dolgokat.

Egyértelmű volt számomra, hogy mellette a helyem, kerestem-kutattam a megoldást azonban, hogy az általam szervezett csapatokat se kelljen cserbenhagynom. Arra jutottam, hogy megpróbálok 1 fenékkel 2 lovat megülni, bár tudtam, hogy ez így egyik féllel szemben sem igazán korrekt vagy elégséges. Végül azonban nem maradt más opció és próbáltam ebből a szituációból a lehető legjobbat kihozni.

Utólag úgy érzem, a lányok-fiúk egyáltalán nem nehezteltek azért, hogy csak hajnalban csatlakoztam vissza Hozzájuk. Ők nélkülem is remekül helytálltak. Az Öcsém nászúton van jelenleg és nagyon-nagyon remélem, hogy miután visszajött, erről azért még fogunk tudni beszélgetni. Őszintén remélem, hogy nem bántódott meg, hogy korábban eljöttünk. Az eszemmel tudom, hogy a 3éves Szonjám miatt amúgy is a hotelszobába kényszerültem volna 10 óra után, egyébként sem tudtam volna emiatt végig JELEN lenni. De bánt még mindig, hogy a torta előtt elköszöntünk… és visszautaztunk a Balatonhoz.

 
De kanyarodjunk csak vissza az UB-t megelőző estéhez, hogy kerek legyen a sztori.
Péntek délután irány a Balcsi családostul, elfoglaltuk az akarattyai szobánkat. Este csapatgyűltünk , megbeszéltük a másnapi teendőket, utolsó egyeztetés. Szombat hajnalban azonban a Férjem hátrahagyva, aki az 5fős csapat tagja volt (bár Ő is lesérült és mást kellett maga helyett delegálnia) rohantam fel Budapestre a kislányokkal: fodrász, smink, ruha, majd esküvő.

 

Délután kettőig folyamatosan nyomon követtem, ki éppen merre tart, hogy haladnak a csapatok, beszéltem telefonon sokatokkal… áramlott az infó, a képek, tudtam, kivel éppen mi történt. Nem tudtam elszakadni.
Aztán 2 órakor a ráckevei templom előtt az autóban ülve kikapcsoltam a telefonom…

Tudtam, hogy az Öcsém számára fontos a mai nap, szerettem volna 100%-osan mellette lenni. Fejben is, szívben is. Kikapcsoltam az UB-t még úgy is, hogy tudtam, a drága lányok és fiúk most épp az általam kreáltatott logóval a mellkasukon futnak. Így éreztem helyesnek. Tudtam, hogy valamikor hajnalban vár még rám 20 kilométer, de az hajnalban lesz. Nekem MOST ITT a helyem.

 
A buli nagyszerű volt, elegáns, vicces, táncos, családos. Igazán büszke voltam az Öcsémre. És többx megállapítottam, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Nem csak külsőleg. Csak Ő jobban táncol… 😉
Aztán elérkezett az idő, mikor nagyon feszengve elköszöntünk Tőlük … Ők pedig korrektek voltak, intelligensek és jófejek. Nem keltett bennem az Öcsém további lelkiismeretfurdalást, pedig biztos bántotta a dolog. Budapest felé az autóban még sokat gondolkoztam a dolgon… a lányok mögöttem aludtak, talán velük takarózva próbáltam enyhíteni a lelkiismeretfurdalásomon. Hiszen amúgy sem tudtam volna miattuk hajnalig bulizni… amúgy sem tudnék OTT lenni.

Otthon a kislányokat ágyba dugtuk Pótnagyival, Krisz összeszedte a helyette hajnalban futó Lacikát és irány vissza a Balatonhoz.

 

És akkor újra UB…

Az autóban lefelé utazva éjszaka megint a csapat került fókuszba… félelmetesek ezek az „átkattintások”. A FB tele infókkal, telefonok, ilyen logisztikai zűr, olyan kérdés. Laci hozott sütit, szendvicset, én próbáltam a hátsó ülésen pihenni, de a srácok beszélgettek, Laca is „leghosszabbat” tervezett futni aznap hajnalban, volt para és kétely. Bennem is bőven. Közben robogtunk 3-an az autópályán Zamárdi felé.

 
Zsófinak szerettünk volna drukkolni, aki Alsóbélatelepről indult el éjfél után a sötétben a maga 40+ kilométerére, bringás kísérő nélkül. Meg is találtuk, bár nagyon nehéz volt kiszúrni az ismerősöket a fejlámpák fénye miatt. Már csak kb. 10 kilométere volt hátra, nagyon jól bírta. Kafa csaj… hát persze, hogy csinált aznap este egy legjobb maratont. 4 óra 9 perc körülit, azt hiszem. A velünk utazó Lacinak kellett Őt váltania Zamárdiban hajnali 4 körül.

 

Én próbáltam folyamatosan pihenni, aludni, de mindig találkoztunk valakivel, történt valami, zajlott az Élet, így ez nem igazán sikerült, pedig tudtam, hogy csak ½ 7 körül indulok, ALUDNI KÉNE! Meg enni, kávézni,…. és közben folyamatosan bokrokba ugrálni. 😉 Már szinte mindenki megtette akkorra a magáét, sokan pihentek már a csapattársak közül 20-25-45 kilométerekkel a hátuk mögött a szálláshelyünkön vagy futottak be nem sokkal azután, hogy én leváltottam Dávidot. Mi voltunk a legnyugisabb csapat ;), szerintem volt vagy 7 óra, mire Zamárdiból elindultam…

 
20 kilométer, Atyaég! Nem aludtam semmit (azt hiszem), nem is emlékszem, mikor futottam utoljára (szerdán), megint elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy én nem is tudok futni!!! Pedig futni mindenki tud. 😉 Aztán csak elindultam…
Valahogy sokkal gyorsabban fogytak a kilométerek, mint ahogy arra számítottam. Mostanában nagyon nem jól mentek a futások, írtam róla sokat. Viszont az első check point olyan gyorsan megtalált, hogy nem is akartam elhinni, ez már AZ!  Haladtam tovább.

Az idő számomra optimális volt, hűvös, borús, picit szeles, de csak a parton. A 10. kilométer környékén elkezdett szemerkélni is az eső. Általában zavar, most nagyon jól esett. Frissítettem mindenhol, kóláztam, pedig nem szoktam, de valahogy olyan jól esett! Iszonyú kedves volt mindenki a váltó-, a frissítőpontoknál is.
Mivel nagyon hátul voltunk, a mezőny nagy része már a célban vagy otthon pihent, ki is világosodott, előttem-mögöttem szinte senki, így ez egy magányos futás volt. De még így is sikerült ismerősökbe futni, ezt imádom!!! 😉

Egyéni teljesítőkkel mentem szakaszokat, és bizony nem voltam rest mindet megtapsolni vagy odaszólni 1-1 jó szót. Szemtelenül frissnek hatottam mellettük… és gyorsnak még a  6:30-asaimmal is. Hatalmas dolog, amit Ők végigcsináltak. Vagy nem csináltak végig…de akkor is!

Siófokról hívtam Kitty-t, akinek váltania kellett, hogy hamarosan érkezem, még kb.8 kilométer. Remekül voltam. Krisz felbukkant itt-ott, nagyon örültem Neki.

 
Balatonvilágosnál, a 3. váltópontomnál kellett volna véget érjen az én etapom. 19,9 km. 2óra alig 10 perc. Számomra ez gyönyörű idő, és még nagyon jól is éreztem magam közben. Persze a számokat csak utólag tudtam meg, nem volt nálam sem óra, a telefonos appomat sem indítottam el. Nem érdekelt. Tudtam, hogy megyek, ahogy bírok… a piros dugóka az ujjamon folyamatosan a látóteremben volt, figyelmeztetett arra, hogy VÁRNAK, haladni kell.
Világostól továbbindultam, ezzel 24 kilométerre kiegészítve a távom. Soha nem futottam még ennyit korábban.  Kitty már elindult, hogy ne veszítsünk időt, a dugóka rajtam maradt. Az emelkedőn kénytelen voltam felsétálni… az már nehéz volt. Aliga felett azonban csodálatos panoráma, a Balaton kárpótolt a meredekért. Aztán ahogy megint sík lett a talaj, kicsit eltévedtem, de futottam tovább…vagy valami olyasmi. Krisztián elémjött, Kittyót beértük. A csapat pedig várt a befutónál…akkor már mindannyian 25. órája voltunk úton.  Vagyis az Út Végén.

 

Ne tudjátok meg, milyen JÓ volt megpillantani Titeket életem leghosszabb és egyik legjobban eső futása után!!!

 

Közös befutó, egy-egy szép érem, sok-sok fotó és… futó.

Köszönöm Nektek  lányok és fiúk az UB-t! (szivecske)

 

Kitty, Kata, Kata, Andi, Kriszti, Edit, Ági, Eszti, Annamari, Tamara, Nóri, Dóri, Ákos, Márti, Nitta, Laci, Dávid, Timi, Gabi, Zsuzsi, Zsófi, Eszti, Pisti, Szabi, Laca. Kittyó öcsi, Laci,  Marcsi, Kori, Krisz. Annyira örülök, hogy 3 csapattal is képviseltettük magunkat, hogy itt voltatok, hogy remekül helytálltatok!!! Sokatok futotta élete legtöbbjét vagy leggyorsabbját. Épp most hallom Krisztitől, hogy bizony sírás is volt, nem csak móka.

Sokan indultatok el úgy, hogy külföldről hazautaztatok vagy épp egy sérüléssel küszködtetek még nem is olyan régen. Többen bicikliztetek és futottatok felváltva. Risteppá, ahogy Ali G mondaná! 😉 Remélem, hatalmas élmény volt számotokra az Ultrabalaton, a csapatjáték és a közös élmények!
Köszönet a családtagoknak is a türelemért és a támogatásért, a biciklis kísérőknek az értékes segítségért, egyöntetűen azt mondtátok, nélkülük sokkal nehezebb lett volna!
Jövőre…. eldöntöttem, tekerek mellettetek és futok, hogy még teljesebb legyen az élmény! Remélem, megint hemzsegünk majd a Balcsi parton…. Éljenek a FutAnyuk, a FutApuk!!! 😉

Ott lesztek, ugye?
puszi, mago