Matesz Eszti – Elengedni, elfogadni
A történetem egészen 2013.januárig nyúlik vissza. Akkor kezdtem újra futni az akkor 10 hónapos kisfiam mellett. 18 hónapnyi kihagyás után gyorsan fejlődtem, a szervezetem kezdett visszatalálni régi önmagamhoz. Nagyon élveztem a futást. Jöttek az eredmények. Itt-ott versenyeztem is.
Májusban félmaratont futottam Münchenben, aztán számomra hihetetlen idővel szeptemberben Budapesten ismét félmaraton, októberben pedig újra Münchenben az első maratonom. Ebben az időszakban csak napi négy órában dolgoztam, délelőtt. Hazajöttem, letettem délben Noelt aludni, utána én is pihentem kicsit, este pedig mentem edzeni. Nem volt semmi gond.
A maraton után októberben Noel elkezdte a bölcsit, azóta teljes munkaidőben dolgozom, délután 2-ig, 3-ig. Euztán megyek a kisfiamért a bölcsibe….este 8ig együtt vagyunk. Intézem az itthoni dolgokat.A férjem fél 8 és 8 között ér haza, Noelt ágyba dugjuk és én megyek futni….ha ki tudom rugdosni magam az ajtón. Sajnos, az utóbbi időben ez egyre nehezebben sikerül. :/
Gondolom, más családnál is előfordul, hogy távol vannak a nagyszülők, vagy már sajnos nincsenek és nem tud más besegíteni a gyereknél vagy a háztartásban, ennek ellenére, mivel elég maximalista vagyok magammal szemben, a család-munka-futás hármasban is a maximálisat szerettem volna nyújtani.De nem ment….és azt hiszem, így jutottam el odáig, ahol most vagyok.
Szeptemberben a maraton előtt 3 héttel lett egy sérülésem, amiből nagyon nehezen gyógyultam. Idén januárban mondhattam csak talán azt, hogy teljesen tünetmentes a lábam és nem fáj futás közben.
Nehezen indult a felkészülés. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy van még időm, majd holnap vagy majd a jövő héten elkezdem a komolyabb felkészülést. Aztán folyamatosan hol az egyik sipcsontom csonhártyája, hol a másik gyulladt be. Szinte egyszer sem volt olyan futásom, ami fájdalommentes lett volna. Nagyon szenvedtem. Sokszor kínomban sírtam az edzések után. De a lelkem, vagy inkább a büszkeségem nem engedte, hogy azt mondjam, nem megy. Nagyon meg akartam felelni. Magamnak, a külvilágnak. Valahol úgy éreztem, hogy rajtam van a nyomás…a világháló nyomása. Mert én vagyok a MateszEszti, akire talán sokan felnéznek, aki miatt egy két ember elkezdett futni. Èn nem lehetek sérült.
Emellett pedig sokszor sérült a családi béke is. Fáradt voltam és ingerlékeny. Ès ennek sokszor a férjem és a kisfiam itták meg a levét.
Az első hét szörnyű volt. Sokat sírtam. Szándékosan nem kapcsoltam be a gépem…nem akartam olvasni, ki mennyit fut, eltűntem kicsit. A sérülést a magam részéről kudarcnak, bukásnak fogtam fel. Nem akartam, hogy bárki is tudjon róla.
Aztán szépen lassan megláttam a jó oldalát a dolognak. Igy futás nélkül nyertem napi 2-3 szabad órát. Amit magamra, a lakásra vagy bármi másra tudtam szentelni. Megcsináltam pl. itthon olyan dolgokat, amiket hónapok óta halogattam. Ès közben volt időm gondolkozni is. A délutánok Noellel békében teltek. Volt energiám leülni rajzolni vagy éppen egy puzzle-t kirakni.
Csak azért, mert egyszer futottam 42km-t, az nem azt jelenti, hogy ezentúl évente 2-3 maratont kéne futnom. Vagy hogy ez a táv tényleg az enyém lenne. Nekem kicsit úgy tűnik, hogy az utóbbi időben státusz szimbólumnak számít maratont vagy félmaratont futni. Nem vagy igazi futó, ha nem vesenyzel, ha nem futsz maratont vagy félmaratont. Pedig nem így van.
Vannak terveim, álmaim. Maximalista vagyok. Csak azért nem állok oda a rajthoz, hogy “valahogy” lefussam a 42kilométert. Nagyon szeretnék majd még maratont futni és szeretnék 3:30-on belül teljesíteni. De nem most. Egy jó maratonhoz nagyon sok energia, munka és idő kell. Ès nekem sem időm, sem energiám most erre. Ezért idén szeretnék nagyon jó félmaratont (félmaratonokat) és 10km-t futni. Olyan hozzám illőt. MateszEsztis tempóban. 😉 Ha idén nem futok maratont, nem dől össze a világ. 31 éves leszek és azt hiszem, nem vagyok elkésve semmivel. A család-munka-futás hármasba most ennyi fér bele.
Ma már ezt elfogadtam. Sokáig nem ment. Nem láttam be, hogy ami tavaly napi 4 óra munka mellett belefért az életembe, az most nem megy. Nagyon sokáig küzdöttem a fáradsággal, a kimerültséggel. Maximálisat akartam nyújtani minden téren. Azt gondoltam, menni fog annélkül, hogy bármi vagy bárki sérülne. Ès végül én sérültem.
Két hete futok újra. Közel hat hónap fájdalmas edzés után végre fájdalommentesen. REÁLIS célokat kitűzve magam elé. Ès ügyelve arra, hogy a futás öröm legyen és az is maradjon.Megfogadtam, hogy amint muszájnak érzek megint egy-egy edzést, visszaveszek.
A futás mindig is az életem része volt és az is marad. Csak az egyensúlyt kell megtalálni. Ha nem nyújtok 100%ot mindig, minden nap, akkor sem dől össze a világ. Ès ami még nagyon fontos: magunkkal kell elszámolnunk, nem pedig a külvilággal. 😉
„MateszEszti”
Köszönjük, Eszter, hogy megosztottad a történeted!
Mielőtt sérülnénk (testileg és lelkileg), talán szerencsés átgondolni a helyzetünket és reális célokat kitűzni magunk elé. Mert célok igenis kellenek… de olyanok, amelyek előrébb visznek…
Eszter, én TUDOM, hogy szájtátós, mindenkit csodálatra késztető 10kilométerek és 21kilométerek lesznek az évben a hátad mögött. Te pedig mosolyogni fogsz mellé és büszke leszel magadra. Éppen úgy, ahogy egyszer majd a 3:30-on belüli maratonod után…. majd……amikor már itt lesz az IDEJE. 😉
Szívből szorítok Neked! szivecske
