Franciás- lakóautós-biciklizős-futogatós
Hála az iskolai tavaszi szünetnek múlt hét szerdától adott volt megint egy hét, amikor kiszakadhattunk picit az amúgy imádott itthoni létből. Két kalandra éhes kislány és kettőőőőő abszolút tanácstalan felnőtt ücsörgött még kedd este is a Google Earth előtt és tervezgettünk: merre menjünk, mit nézzünk meg?
Ami biztos volt: lakóautózunk.
2 éve Olaszországot barangoltuk be ilyen módon, az északi provinciákat. Velence, a Ligúr-tenger partjánál fekvő csodaszép Cinqueterre-i Nemzeti Park, Toscana Firenzevel, Sienaval, San Gimignanoval. Verona mellett belefért még San Marino, a homokos tengerpartok is. Nagyon bejött ez a fajta utazási mód… kötetlen, szabad, kényelmes, ugyanakkor aktív a bicikliknek hála. Nem kell szállást hajkurászni, ki-be pakolászni, éjszaka is haladhatsz és még millió előny.
Ok, de merre menjünk? Több napi töprengés után győztek a Kislányok…. és Disneyland.
Szerda este végül elindultunk, potom 1500 kilométer várt ránk. Ausztriában aludtunk egyet egy kis apátság tövében, majd Németországot átszelve csütörtök este már Párizs alatt is voltunk.
Pénteken megkapták a csajok a Húsvéti Nyuszi ajándékát: 12 óra vattacukor, rózsaszín köd. Disney tradicionális és újszerű, már-már félelmetes játékai. Kisvonat, kiscsónak, Villám McQueen, Stitch, Mickey, Minnie, hercegnő kastély és annyi minden más. Már jártunk itt, most is bent voltunk nyitástól zárásig, mégsem sikerült felfedezni a teljes parkot. Bár az attrakciók az utóbbi 6 év alatt mit sem változtak, ennek ellenére még mindig nagyon színvonalas ez az EuroDisney dolog…
Másnap a lakóautóval leparkoltunk Párizs egyik külső kerületében, majd előkaptuk a bicikliket. Késő estig róttuk a francia főváros utcáit, szuper volt egyik nevezetességtől a másikig suhanni. Félelmetes, olykor milyen izmokat éreztem dolgozni magamban.
Megint csak előjött bicózás közben a tavaly már egyszer itt leírt gondolat:
értem, miért halad Krisz gyorsabban, mint én. Miért fut, miért biciklizik, miért csinál mindent könnyedebben, mint mago.
Egyrészt az alatta lévő „bringa” profibb. Karcsúbb, haladásra van tervezve, drágább holmi. Míg alattam egy nehezebb „váz” található. Családi „bringa” , arra kitalálva, hogy elbírjak 1-1 kislánnyal. A jóval nehezebb, maszívabb kétkerekűvel nehezebben tekerek (futok, dolgozom), de ez a masszívabb váz kell ahhoz, hogy a mögöttem lévő, potom 16kilós babám magammal tudjam cipelni mindenhová és ki tudjam szolgálni. Hogy is érhetném utol, a fizikai különbséget és az édes kis csomagot is belekalkulálva hátam mögött?
Másnap reggel az autóval bemerészkedtünk egészen a Szajna partjáig és sikerült is letenni a kisbusznyi járművet közvetlenül a folyóparton. Elmentünk picit futni. Először Apa, amíg a lányok még ébredeztek, aztán én is kaptam egy órát, amíg ők megreggeliztek. Tudtam, hogy kihagyhatatlan…
Már írtam Nektek pár sort korábban erről a futásról: zseniális volt. Igazi örömkocogás. Nem vittem órát, nem mértem semmit, fél órát akartam picit futogatni – egy óra lett belőle. Többx megálltam fotózni, többx szaladtam a Szajna felett, egyik hídon át, másikon vissza. Notre Dame, Pont Neuf, Place du Concorde, majd körbefutottam a Louvre Üvegpiramisát. Egy-egy fotó elkészítése után nagy lendülettel tudtam újraindulni… és mindig félelmetes vigyor ült az arcomra, mikor haladtam a következő fotóstop felé.
Nagyon élveztem. Hatalmasat tágítottam a komfortzónámon… hiszen nem a szokásos futóútvonalon haladtam, hanem olyan helyeken mutatkoztam a még mindig nem igazán megszokott testrecuppppanó cuccban , ahol hemzsegtek a turisták… és ahol senki sem szaladgált rajtam kívül igazán. Fantasztikus volt…. És amit aznap posztoltam: ezalatt az egy óra alatt szinte végig folytak a könnyeim. Nem, nem sírtam… bocsánat, ha ez félreérthető volt. Szeretném még egyszer korrigálni. Csak úgy… buggyantak ki a könnyek… biztos a széltől, a Naptól, mittudomén… biztos megvan a fizikai magyarázata. Csak én nem találtam, mi az…
Egy óra, egy csomó szép fotó, talán 7-8 kilométer lehetett, nem több… de egész napra feltöltött ez a kis városnézés. Had ne mondjam, az Uram is kicsattant…. ilyen állapotban indultunk el Orléans és a Loire menti kastélyok irányába.
3 nagyon franciás nap következett. A Loire-tól elájultam. A szépen gondozott kastélyoktól, a hatalmas parkoktól szintén. A Nap sütött. Csend volt. Vidéki béke, kevés turista, zöld fű, nagy virágos rétek. Bogi és Apa 178-at ütött és rekordot döntött tollassal. Az autóban főzöcskéztünk, sok friss baguett-et ettünk… na jó, lencse és sólett konzervet is néha mellé. Bicikliztünk Természetvédelmi Területen, macskaköves-dombos francia kisvárosokban, szupi volt az egész…
Kocogás Beaugency-ben, a Loire partján
Utolsó nap Blois, Charmond, Cheverny után Beaugency kis városában álltunk meg és futottunk még egy utolsót a Loire partján. Nekem spec. nehezen indult (elirigyelhettem a páncélos lovagok (ólom)csizmáját???) , de ahogy a város felé kanyarodtam, megint előjött a párizsi fíling… vigyorgós lett, fényképezgetős. Dombra fel, dombról le, pici erőd mellett el a pici templomig, itt már lejt, dejó , orgonabokrok, fehér virágok… a folyóparton is még egy picikét légyszííííí. Innen indultunk haza… ezek az utolsó emlékek, az ezután következő 1600km aszfalt….. na, az már felejthető.
Összegezve az elmúlt hetet : futásból volt a legkevesebb, többet autókáztunk, bicikliztünk, játszottunk, sétáltunk. A leírt két alkalom azonban megint valami újat adott.
A városnéző kocogás ÉPP nekem van kitalálva. Nem volt kilométer vagy időkényszer, nem volt terv. Ért megállni, aztán továbbindulni, fényképezgetni. Nem a már jól ismert utcaszakaszok, épületek látványa tárult eléd. Valószínűleg az Újdonság, a felfedezésre váró rengeteg Szépség, a kíváncsiság, ami ilyenkor lendületet ad. Feltöltődve értem vissza mindkét alkalommal a lakóautóhoz… iszonyat jó volt.
Ne felejtsétek el tehát bepakolnia futócipit, ha utaztok… Rengeteg élménnyel lehettek gazdagabbak. 🙂
Ennyi volt a (f)utazós rész mára….
Sok pusz, legyen jó napotok, 🙂
mago
Kommentek