Dubajozunk 🙂
– a beígért (valóban maratoni ) élménybeszámoló
Valamikor szeptemberben az Uram eldöntötte, hogy fut egy jóóóó gyors kis maratont az Egyesült Arab Emirátusokban.
Berlinben voltunk épp, talán emlékeztek rá, akkor 3óra 39perccel fejezte be az ottani maratonját, elégedett volt vele. A verseny után találkoztunk magyar srácokkal és az egyikük bogarat tett a fülébe. A srác akkor már tervezte-szervezte a futását Dubaiban. Télben melegbe utazni? Olcsó fapados, külföldi verseny? Jól hangzik.
Nevezett tehát Krisztián is a következő év januárjára és elkezdett tisztességesen készülni rá. Tisztességesen, igen. Számomra ez nagyon furcsa volt. Talán már említettem, hogy Ő az a típus, aki kikel az ágyból, aznap befizet és lefut 42000 métert, mert képes rá. Olyan robotszerű-fémvázas fickó. Korábban nem igazán készült soha, amennyire én észleltem, futogatott ugyan előtte, de nem tudatosan, nem hosszan, nem hónapokat készülve. Hát, most beleadott apait-anyait. Kicsit furcsán szemléltem, hogy a hét szinte minden napján megy futni, heti 100 kilométert is akár és mereven ragaszkodik az elképzeléseihez. Félre tudott tenni számára fontos dolgokat is, ha kellett és ment ha esett, ha fújt. Nem mondom, hogy nem voltak emiatt konfliktusaink… 🙂 Az utat leszervezte tehát és meglepetésből engem is benevezett a 10kilométeres távra. „Ez most egy olyan verseny lesz, ahol egyikünknek sem a táv, hanem az idő lesz a kihívás.” OK. 🙂
A drága nagyszülők segítségének hála, két kislányunkat otthon hagyva indultunk ki a reptérre szerdán. Némi anyai hiszti és 5óra repülés után késő este megérkeztünk Dubaiba. Az idő kellemesnek tűnt még este is, futáshoz ragyogó lesz. 3 óra az időeltolódás, reméljük, talán áthidalható ez a dolog is (napersze). Másnap elindultunk átvenni a rajtszámokat, intézni a regisztrációt. Nem volt könnyű dolgunk: metróztunk össze-vissza bérautó híján ebben a csili-vili nagyvárosban, amely szerintem leginkább egy hatalmas reptérhez hasonlít. Fényes-fémes, modern, hatalmas, emberi léptekkel áthidalhatatlan távolságokkal. Kénytelenek voltunk a végén még taxizni is, pedig nem szokásunk, de nem akartuk lejárni a lábunkat.
Ebben is nagyon tudatos volt az Uram , általában kettőnk közül én csábulok-lustulok hamarabb. Most nem így volt. Igen, borrrrrrzasztó okos-határozott volt mindenben. „Nem sétálunk, nem fárasztjuk agyon magunkat. „ „Magokám, ne indiait reggelizz, legalább a verseny előtt figyelj picit oda, mit eszel!” „Igyál kálciumot, egyél magnéziumot, kend be magad ezzel-azzal…!”” Pihenj, vizualizálj, próbálj már meg koncentrálni és ottlenni agyban.” „Téged ez nem is érdekel, ugye?” Huh. Szemforgatós. De végül az Élet Őt igazolta.
Rajtszámokat sikerült végül átvenni a Burj al Arab melletti hangulatos, keleti elemekkel díszített, nagy csilláros, hatalmas teremben a Souk Medinában. Nem voltak túl sokan, egyszerűen ment minden. A rajtcsomag gazdag, sponsored by adidas. Ezután kicsit még sétálgattunk, elmentünk a helyi sípályákhoz is (nem viccelek!), nézelődtünk, metrózgattunk, de kora este visszajöttünk a szállodába, merthogy ugye korán le kellene feküdni aludni. A verseny 7-kor rajtol, előtte 1,5 órával korábban illene kint lenni, taxi rendel 5.35-re, ébresztő beállítva 4.45-re. Otthoni idő szerint hajnali 1!!!! óra 45 percre. OMG! Hab a tortán: ez mind csodásan ki lett ugyan fundálva, de sajna parancsszóra nem lehet otthoni idő szerint 8-kor elaludni. Ebben csak Pandacsöki Boborján volt jó. 🙂 Én spec. hajnali 2-ig forgolódtam, majd alig 3 óra múlva már a kávém kortyolgattam dagadt szemekkel.
Krisszel egymásnak sok sikert kívánva elváltunk 7 óra előtt picivel. Ő már bőven futotta a 4,30-as kilométereit, mikor én fél órával később még mindig nem igazán értettem, hol vagyok és hová kéne mennem. Hátmitmondjak, nem egy klasszikus rajt volt a miénk… mindenki téblábolt, a rajt után 15 perccel még a mosdók felé tartottak emberek. Én sodródtam a tömeggel, majd egyszer csak a rajtnál találtam magam, ahol mindenki még fotózkodott, dumálgatott. Itt nem voltak zóóónák, indítások, akkor léptél át a szőnyegen, amikor neked az jól esett… ez volt az első döbbenet…
Okkké, hát menjünk. Garmin lenyom, csináljunk 6perc alatti kiliket, ez a cél. Hja, kb. az első 500méterig gondoltam úgy, hogy ez működhet. A 14 000 indulóból nem sokan voltunk úgy, hogy na, most aztán tényleg futunk. Már 200m után sétáltak a fiatalok, fél kilométer után Costa-s papírpohárból kávézgatva traccsoltak előttem a lányok. Nem lehetett haladni. Kerülgettem mindenkit, gyakorlatilag erről szólt az egész verseny. Elég bosszús voltam kezdetben és már az elején elengedtem a 60perc alatti időt. Ha nincs időkényszerem, akkor ez egy hatalmas fun run, sőt, még csak nem is run. Utólag csak azt sajnálom, hogy azért csak-csak nyomultam és nem vettem elő a fényképezőgépet, mert nem akartam még azzal is időt veszíteni. Pedig annyira jó helyeken, szép helyeken futottunk, nagyon szuper képeket készíthettem volna. Tengerpart, felhőkarcolók, tevés alagút, pálmasor. A tömeg többször szinte állt , a frissítőállomáson és az alagút-aluljáróban is. Egy naaagy buli volt az egész. 🙂 Valószínűleg az itteni hatalmas cégek benevezték a kollektívát csapatépítési szándékkal, ezért voltunk olyan rengetegen és ezért kerülhettem a 6:12-es átlagkilométereimmel a mezőny első harmadába… nincsenek illúzióim. 😀 Szóval 1:02, hurrááá…nem is olyan rossz.
Szurkoló alig-alig. Vártam. Nagyon. 3óra 2 perctől kezdve már mindenkire azt hittem, Ő lesz az. Annyira drukkoltam Neki. Annyira megérdemelné. A tehetetlenségtől már szinte sírtam, nagyon szerettem volna, ha összejön neki ma. Rajt után 3órával és kb.11 perccel megjelent a hosszú egyenes befutón előttem. Látszott, hogy nagyon hajt és nagyon akarja. És hogy igazán fáradt. Utolsó fotók és gyerünknyomjadManó, aztán eltűnt a cél felé fordító kanyarban.
Mikor bő egy órával később találkoztunk a megbeszélt helyen és mondta, hogy 3:13 valamennyi lett, elsírtam magam. Rinyagép vagyok, tudom. De annnnyira büszke voltam rá!!!! Tudom, láttam, mennyit készült. Tudtam, hogy mennyire akarta, hányszor fegyelmezte magát, hányszor mondott le szabadidőről, pihenésről, hogy bizonyítson magának és lefussa élete leggyorsabb maratonját.
Nagy vonalakban ez volt a Mi Dubai-unk. Még egyszer szeretném megköszönni mindannyiatoknak a kedvességet és a ránk gondolást . Igazán nagyon sokat segített, úgy hiszem. Maradunk még pár napot ebben a fényes városban. Kipihenjük a verseny okozta izgalmakat, fáradtságot, de aztán jöhet az újabb kihívás. Krisznek talán Bécsben, nekem sokatokkal együtt a Vivicittán…;) További szép napot és sok-sok puszi, mago
