Vasárnap hajnal óta kizárólag Anyu vagyok. Non stop, 0-24, nincs megállás, nincs pihenés. Volt viszont aggódás, elesettség, féltés. Majd pár nap után huncutság, túlmozgás, unalomduzzogás, csakazértishisztik.
Ha voltatok már Picivel kórházban, akkor tudjátok, miről beszélek. Mikor bekerülsz, iszonyatosan félted Őt, bágyadt, kimerült. Rá sem ismersz, annyit alszik. És megijedsz, olyan gyorsan zuhan álomba. Ilyenkor még a szokásosnál is jobban félted. Hosszú napok 4fal közt, rengeteg vizsgálat, kezelés, inhalálás-puffolás, szúrás, lázmérés. Éjszaka is, 3 óránként. Kimerültek vagytok mindketten.
Aztán a Pici jobban lesz. És elkezd unatkozni. És már hárítja a segítséget. És nem alszik el, csakazértsem, sem délután, sem este. Beleköt a szomszéd ágyon fekvő kisfiúba, szembeszegül a Kis Konok a doktornénikkel, nem enged senkinek semmit. Rohangál, felforgatja a szobát, széttúrja a játszósarkot. Már nem elég neki, ha 25x-e is lementek megnézni a Kisállatokat, a halacskákat vagy a az interaktív játszószőnyeget. Unalmas minden mese, minden játék, elfogytak a lapok a rajzolós füzetben. Már nagyon elemében van. Kicsi neki a benti Tér.
Te meg nagyon kivagy. Főleg idegileg. Mindketten nagyon mennétek már haza.
Mi vasárnap hajnal óta élünk ebben. Már jól vagyunk, köszönjük. Vagyis, Ő már nagyon jól van! És azt kell mondjam, a mi szuper Apunknak hála én is talán kicsit jobban.
Ma délutánra már eléggé megfeszültek az idegszálaim. Nem esett már jól tizedszerre is válaszolni ugyanarra a kérdésre és húszadszorra is bocsánatot kérni a nővérkétől a gyermek viselkedése miatt. Apunk bejött, hazazavart…. kvázi rámparancsolt, hogy a rendelkezésemre álló 3órában fussak egyet.
Kiszabadulsz, 4fal enged. Tavasz, esti finom levegő az orrodban már az épületből kilépve, az autóban hazafelé zene. Ablak leenged. Végre kikapcsolsz picit. Hazaérsz. Átöltözöl. Van kb. 1/2órád csak magadra.
Nekem nagyon sokszor fáj futni, tudjátok. Nem mindig JÓ. De most, most Fantasztikus volt!!! 30 perc egyedüllét, fej- és gondolattisztogatás, tüdő újratöltés a bezártság után, a füleimben zene, a lábaimban újra energia. A kórházban unalomból elfogyasztott kalóriák egy részének búcsúintés.
Mennyei volt…..
Tudom, biztosan megosztó lesz a poszt. Eljövök a baba mellől és mit csinálok? Futok, ahelyett, hogy mellette…. mit is csinálnék? Feszülnék? Kiabálnék? Türelmetlenkednék? Nem, nem….
Azt hiszem, most visszamegyek feltöltődve, frissen, a gőzt kieresztve és újra energikusan, 3 óra magány után CSAK AZ ÖVÉ leszek. Jöhetnek az unalomig ismételt kérdések, a hasbagyaloglás, a nyafi. Anya most már megint mosolygósan fog tudni… tűrni. Ölelni ….és szeretni.
Nagyon köszi, Apa!!!!
